AZ ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ

Népmeséinkben gyakran találkozunk olyan hőssel, aki jótette jutalmául képessé válik az állatok beszédének megértésére. Ez a motívum azt bizonyítja, hogy az ember fantáziáját réges-régóta - talán már az őskortól - izgatja, vajon mit közölnek egymással a csivitelő, nyávogó, égető, bőgő szárnyasok és négylábúak. Türelmes zoológusok, etológusok kitartó munkájának köszönhetően, ma már sokuknak a "nyelvét" megértjük.

Miről is beszélnek hát az állatok?

A természet az élőlények bonyolult, szövevényes kölcsönhatási rendszere, amelyet a különböző fajok közötti, főleg táplálkozási, s az azonos fajokon belüli lazább-szorosabb együttélési kapcsolatok jellemeznék. Mint minden kibernetikus rendszerben, a természet nagy rendszerében és számos alrendszerében - az állati környezetben - az információ a szervező erő; amely a kommunikációban, a kommunikáció által fejti ki hatását. Az állati kommunikáció tudománya a zooszemiotika (Th. A. Sebeok volt a "keresztapa" 1963-ban).

A különböző fajok együttélési kapcsolatai nagyon tág határok között változnak, a rovarok nagy létszámú, jól szervezett társadalmától a magányos ragadozóknak kizárólag a párosodás és ivadékgondozás időtartamára korlátozódó együttélésig. Természetes, hogy kommunikációs szokásaik is nagy változatosságot mutatnak.

Melyek az állati kommunikáció főbb funkciói?

A reproduktív fajfenntartás, a szaporodás megszervezése, "törvényeknek" megfelelő lebonyolítása a kommunikáció egyik legfontosabb és legáltalánosabb funkciója. (A magányosan élő állatfajok egyedei csak a párválasztás és ivadékgondozás időszakában "állnak szóba" egymással.) A párosodás periódusában általában a hímek játsszák a főszerepet (bár vannak fajok, főleg a rovarok között, amelyeknél a nőstény adja le a hívójeleket). Agresszívekké válnak, vetélytársaikkal folytatott kommunikációjuk arra irányul, hogy kihívják, elijesszék őket, ezért üzeneteiket harcias pózokká kódolják.

A megfelelő hangjelek és magatartásformák (felborzolt tollazat, támadó póz, fogcsikorgatás, szárnyverdesés stb.) legtöbbször elegendők a vetélytársak elriasztására, s ritkán kerül sor komoly harcra. Ám legtöbb esetben a harc sem végzetes kimenetelű. A vesztes pontosan megszabott mozdulatokkal hozza a győztes tudomására, hogy beismeri vereségét. Ez rendszerint abból áll, hogy valamely védtelen testrészét fordítja ellenfele felé. A "lovagias" állatok - a legtöbb emberrel ellentétben - nem élnek vissza a helyzettel, hanem békét hagynak a legyőzöttnek.

A nőstények megnyerésére hódító pózokat vesznek fel, változatosabbnál változatosabb násztáncot lejtenek, nászajándékkal kedveskednek. A nőstény, ha elfogadja az udvarlást, megfelelő jelzésekkel válaszol. A párválasztási kommunikációban a szövegkönyv nagyon pontosan elő van írva, a mozdulatok, szagok, színek szigorúan meghatározottak, az adott fajtára jellemzőek. Nagyon fontos ugyanis, hogy az egy fajtához tartozó állatok felismerjék egymást, meg tudják különböztetni egymást még a rokon fajok egyedeitől is, hogy elkerüljék a fajkeveredéssel járó hátrányokat. (Azoknál az állatoknál, amelyeknél a hím és a nőstény hasonlít egymáshoz, az is fontos, hogy a hím felismerje, vetélytársa került-e eléje, vagy párosodásra kész nőstény.)

Az ivadékgondozás periódusában - az olyan fajoknál, amelyeknek kicsinyei gondozásra szorulnak - fontos funkciót tölt be a kommunikáció a szülő-gyermek kapcsolatban. A madaraknál például a csőr tátogatása váltja ki a szülőből az etetési reflexet.

A fajfenntartással kapcsolatos kommunikációs funkció a vadászterület, territórium, revir kijelölése, határainak tiszteletben tartatása is. (Vannak állatok, amelyek csak a szaporodás idejére foglalnak területet.) Az énekesmadarak énekükkel - néha mozgásszekvenciákból álló vizuális jelekkel is -, a négylábúak szagjelzésekkel jelölik meg birodalmuk határait. A fajfennmaradás szempontjából fontos, hogy adott területen az egy fajhoz tartozó állatok száma ne haladja meg a terület eltartóképességét, mert a táplálékhiány a faj pusztulásához vezet.

Fontos funkciója az állati kommunikációnak a fajtársak felismerése , a kapcsolattartás, amit az emberi kommunikációban fatikus funkciónak nevezünk. A csoporttal, a társakkal a kapcsolatot hívójelek, vizuális jelek (a tollazat, a bőr sajátos színezete, mintázata), a fajra, az egyedre jellemző szagok biztosítják. Míg a társadalomban élő rovarok csak arra képesek, hogy a közös szagról kolóniájuk tagjait azonosítsák, a magasabb rendű állatok fajtájuk egyedeit is képesek azonosítani, s úgymond interperszonális kapcsolatokat is ki tudnak építeni. A madarak hangjukról ismerik fel egymást - a közös dallamot egyéni cifrázásokkal látják el -, az emlősök főleg specifikus szaganyagaikról.

A csoporton belüli kommunikáció teszi lehetővé a hatalmi pozíciók, a hierarchia kialakítását, a tagok szerepének kijelölését, a közös akciók - vadászat, zsákmányelosztás, védekezés - megszervezését.

A veszedelem "közhírré tétele" szintén nagyon fontos, "életbevágó" funkció. A jelzések általában egyszerűek, információban szegények és sokszor nem is fajspecifikusak. Az énekesmadarak, amikor ragadozót pillantanak meg, éles, magas, fémes csengésű "szilit" kiáltást hallatnak. A fejlődés folyamán valószínűleg azért vált általánossá ez a jel, mert a ragadozó madár az ilyen hangot nehezen tudja lokalizálni. (A két fülben keltett hangérzet intenzitás­különbsége igen kicsi.) A közelgő veszély jelzésére vizuális, sőt tapintási jelzések is alkalmasak. A tőkésréce például szaggatott fejbólogatással figyelmezteti társait, a hangyák pedig a szagjelzések mellett társuk fejének ütögetésével hívják fel a figyelmet a veszélyre.

A vészjelzések általában nem közölnek pontosabb információt a veszély természetéről. Van azonban kivétel is. A fehér barkójú cerkófmajomnak nagyon érdekes vészkiáltása van. P. J. B. Slater a következőképpen írja le, hogyan viselkednek veszélyhelyzetben. "Ezeknek az állatoknak néhány különböző vészkiáltásuk van, és ezek közül három, a kígyó, a leopárd és a sas kiáltása jellemző a ragadozó fajtájára. Az információ ezekben a kiáltásokban nagyon fontos: a kiáltó állat mintha egészen pontosan azt kiáltaná: "kígyó", "sas", "leopárd", és mintha a hallgatói képesek lennének ezeket a szavakat úgy megérteni, ahogy mi.

Mit csinál a csoport, amikor meghall egy ilyen kiáltást? Másképpen fogalmazva, mi a jelentése a kiáltásnak, van-e rájuk ugyanilyen pontosan megfogalmazott válasz? Az állatok a "leopárd" kiáltást hallva felrohannak a fákra, a "sas" kiáltást követően leugrálnak a földre, és elrejtőznek a bozótban, a "kígyó" kiáltást hallva közelítenek, és lefelé néznek. Nem tudjuk megmondani, hogy van-e valamilyen mentális képük a szóban forgó ragadozókról, de viselkedésük olyan, mintha tudomásuk lenne arról, hogy adott esetben éppen mi fenyegeti őket" (Slater, 1985).

Egyes állatfajoknál - főleg a társadalomban élőknél - a kommunikáció fontos funkciója a táplálékforrások jelzése . A legérdekesebb rendszerük a méheknek van. Karl von Frisch német kutatónak 1945-ben sikerült pontosan megfejtenie a már száz éve megfigyelt jelbeszédet. Szakmai körökben sokáig hitetlenkedéssel fogadták a magyarázatát, de a további megfigyelések megerősítették azt, s munkájáért 1972-ben Konrad Lorenz és Nako Tinbergen etológussal megosztva Nobel­díjat kapott.

31. ábra. A méhek irányjelzése. (Forrás: Kis Bitay, 1974)

A méh a táplálékforrásra vonatkozó információkat sajátos mozgásban, rezgő "táncban" és hangjelzésekben kódolja, s szaginformációkat is szolgáltat társainak. Amikor egy dolgozó méh új táplálékforrás felfedezése után visszatér a kaptárba, részletes beszámolót tart. Ha a lelőhely a kaptárhoz közel van - száz méteren belül -, gyors, izgatott körtáncot lejt, s közben zümmögő hangot hallat. Társai megértik az üzenetet, körbeveszik, megtapogatják, megszagolják, megkóstolják a hozott nektárt vagy virágport, izgalmi állapotba jönnek, s rövidesen kirepülnek, hogy illata alapján megkeressék a forrást. Ha a táplálék messzebb van, a méh a távolságot és az irányt is közli társaival. Tánc közben nem kört, hanem nyolcast ír le. A nyolcas közepe egyenes szakasz, amelyet a méh úgy fut be, hogy közben a potrohát sebesen rezegteti és zümmögő hangot hallat. Ez a szakasz a tánc legtöbb információt hordozó eleme, tulajdonképpen a forráshoz vezető út kicsinyített modellje. Az egyenes iránya a forrásnak a Nap állásához viszonyított irányát jelzi. Ha a táncot a dolgozó a kaptáron kívül járja, a forrásirány és a Nap iránya közötti szög megegyezik az egyenes és a kaptár bejáratától, s a Naphoz húzott egyenes közti szöggel. A kaptáron belül a Nap irányát a gravitáció iránya helyettesíti. A távolságot potrohának rezegtetésével és a tánc élénkségével jelzi. Tulajdonképpen nem is a távolságot, hanem az út megtételéhez szükséges erőkifejtést érzékelteti. Ha például ellenszélben kell repülni, a tánc lassúbb lesz. A táplálék minőségéről úgy tájékozódnak, hogy megkóstolják és megszagolják a méh potrohához tapadt virágport. A zümmögés, dongás szintén a távolság jelzésére szolgál, s a társak ugyancsak zümmögéssel jelzik, ha a közlést megértették. A táplálék mennyiségéről a méh izgatottsága és a tánc időtartama ad tájékoztatást.

Kiss Bitay Éva ismerteti Lindauer megfigyelését, amely szerint a méhek nem csak a méhlegelő, hanem rajzáskor a kiszemelt fészekhely irányát is így hozzák társaik tudomására. Megfigyelte, hogy a kiküldött felderítő több órán át táncolt rajzásra készülő társai előtt, és közben a Nap vándorútjának megfelelően változtatta a Naphoz viszonyított szöget. Rajzás előtt több méh indul felderítőútra, és táncuk alapján választják ki a méhek a legmegfelelőbb fészekhelyet, amelynek irányába aztán az egész raj felkerekedik (Kiss Bitay, 1974). Lindauer tanulmányozta a különböző méhfajták viselkedésében mutatkozó eltéréseket is (a különböző "méhnyelveket").

A méhek rezgő táncának információtartalmára vonatkozó számítások azt mutatják, hogy a távolság közlése 4 bit információval egyenlő (mintha egy nyolc beosztású skálát használnának). Mivel a méh gyűjtőköre kb. kétezer méter sugarú, ezzel a 4 bittel 50-60 méteres pontossággal lehet megadni a távolságot. Az irányt szintén 4 bit információ közli. Mintha a méhek olyan iránytűt használnának, amelyen a fő- és mellékégtájak között még egy beosztás van. A mennyiség jelzésében négy fokozatot különböztetnek meg: nagyon sok, sok, elegendő, kevés. Ez 2 bitnyi információt jelent. A legtöbb információt, 8 bitet, a minőség jelzése hordozza. A méhek nyelvén tehát kb. 18-20 bit információt lehet közölni. A többi állat nyelve sokkal szegényesebb. Alig néhány bitnyi információ közlésére alkalmas (Wilson, 1972). Természetesen a méhek "társalgása" nem korlátozódik kizárólag a táplálékszerzésre, de más témájú beszélgetéseik információban szegényebbek.

Kommunikáció a különböző fajok közt ritkán fordul elő a természetben, s funkciója rendszerint a félrevezetés. Vagy a zsákmányállat próbálja félrevezetni a ragadozót, vagy a ragadozó a kiszemelt áldozatát. Slater könyvében néhány érdekes példát említ: "Amikor egy lile a szárnyát a földön vonszolva sérültnek tetteti magát és elcsalja a rókát a fészke közeléből, ez kommunikáció a rókával, de az átadott információ hamis. Valójában nem törött a szárnya, és ha már elég messzire elcsalta a rókát a fiókáitól, s azok biztonságban vannak, gyorsan el fog repülni.

Hasonló az éjjeli pávaszem viselkedése, amikor széttárja szárnyait és felfedi a rajtuk levő egy-egy nagy szemfoltot. Ezzel becsapja a madarat, amelyik meg akarta enni, mert egy olyan nagyobb állatot utánoz, amelynek távol ülő szeme van.

A ragadozók is képesek azonban olyan jelzéseket adni, amelyekkel megtévesztik zsákmányukat. Nyilvánvaló példa erre a Photuris szentjánosbogár­faj viselkedése. A hím szentjánosbogár fényvillanásokkal jelez, amelyeknek az időbeli mintázata a fajra jellemző, a nőstények egy másik fénymintázattal válaszolnak, ami szintén a fajra jellemző, ezzel veszik rá a hímeket a közeledésre, a párzásra. A Photuris nőstény azonban ragadozó, és mikor egy másik fajhoz tartozó hím fényjeleit észreveszi, annak a fajnak a nőstényéhez hasonló fényváltozattal válaszol. A szerencsétlen hím párzásra készen odasiet, és ez a végét jelenti" (Slater, 1985).

Hogy miként szabályozzák a kommunikációs funkciók egy állattársulás életét, azt Sasvári Lajos cikkéből vett idézettel illusztráljuk. Az idézet a széncinegékről szól.

"Az első nagy társas átalakulás a fészkelés kezdetével esik egybe. Az egyedközti viselkedés hirtelen megváltozik, és a kölcsönös közelségtűrés nagyon alacsony lesz. Az agresszívvé vált egyedek az akusztikus jelzések hatására megkeresik egymást azért, hogy összecsapjanak és tisztázzák az erőviszonyokat. A téli, többé-kevésbé szoros együttélés egyik napról a másikra széttöredezik (tavaszi diszruptív kommunikáció). Amikor az életkörülmények (az ökológiai viszonyok) állandósulnak, az egyedek kölcsönös taszító törekvése még mindig erőteljes, és folytatódik a társulás átrendeződése (antagonizáló kommunikáció). A társulás szerkezetét és elosztását átalakító egyedek közti összeütközések akkor szűnnek meg, amikor a fészkelőkörzetek végleges határai kialakulnak és a párok véglegesen beosztották egymás között az élőhelyeket. Ezután a hím egyedek fészkelőkörzetük védelmét ismétlődő akusztikus jelzésükkel, énekükkel biztosítják elsősorban, és ezzel egy időben hosszantartó nyugalmi szakasz áll be a társulás életében. (Ezalatt, vagyis az integrációs kommunikáció idején, 0,3- 2,8 hektár nagyságú fészkelőkörzetben a cinegék főképp csak akusztikus úton tartják egymással a kapcsolatot.) ...

A legjobb élőhely teljes benépesítését elősegítő stabilizáló kommunikáció működését a következőképp bizonyítottuk.

Amikorra kialakultak a territórium határok és a tojók már fészküket építették, a legjobb körzetből kifogtunk több szén- és kékcinkét. Néhány napig csend volt a megüresedett helyeken, a rosszabb, periferikus körzetben már megtelepedett szomszédos cinegék csak futólagosan hatoltak be ide, és akkor is némák maradtak. Egyre gyakrabban látogatták azonban a csendes területeket, és mivel ismételt látogatásuk során sem hallották a tulajdonosokat, énekelni kezdtek. Miután agresszív választ nem kaptak, a hímek egy része éneklőhelyét is áttette a megüresedett territóriumokba, és mert a szegényesebb területen megkezdett fészkek még úgysem fejeződtek be, a tojók - követve párjukat - új fészket kezdtek rakni az újonnan lefoglalt jobb körzetben. Lényegében akusztikus közvetítéssel működött a fenti autoreguláció, mely egy koncentrálódási folyamat végeredményeként a legjobb terület kihasználását tette lehetővé a populáció számára" (Sasvári, 1979).

Milyen "nyelven" beszélnek az állatok?

Az állati kommunikációban általában három jeltípussal találkozunk: vizuális, auditív és olfaktikus jelekkel. Ritkábban szerepet játszik a kommunikációban a tapintás, ízlelés, egyes halaknál az elektromos erőtér változása is.

A vizuális jelzések - színek, testtartások, mozdulatok - nem a legalkalmasabbak a kommunikációra. Csak nappal és csak egyenes irányban továbbíthatók, észlelésük függ a terepviszonyoktól, s az állatok nagysága korlátozza a távolságot, ameddig használhatók. Emellett kiszolgáltatja az állatot az éles szemű ellenségnek.

Ami a színeket illeti, az állatok, amikor nem kommunikálnak, általában elrejtik színeiket, s vannak olyanok is, amelyek csak akkor válnak színessé, amikor erre a kommunikáció céljából - a párosodás idején - szükségük van. (Nászruhát öltenek.) A színfoltoknak szerepük van a közösségben élő állatok összetartásában. Az őzek, szarvasok "tükre" (fehér folt a farkuk tövében), a majmok csupasz, s vörös ülepe arra szolgál, hogy összetartsa az erdőben menekülő csapatot. Már említettük a madárfiókák csőrtátogatásának

szerepét. Nagyon sok madárfaj fiókájának torka, csőre zuga színes vagy fényvisszaverő (például a szövőpintyé), s ezek a jelzések igen erőteljes ingerként hatnak a madárszülőkre.

A színjelek mellett egyes rovarok és halak fényjelzéseket is használnak. Mindenesetre érdekes, hogy a legélénkebb, legfeltűnőbb színeket a halakon, madarakon és rovarokon találjuk, azokon az állatokon, amelyek három dimenzióban tudnak mozogni, s így nagyobb esélyük van a megmenekülésre.

A vizuális jelzések másik fajtáját a mozdulatok, testtartások alkotják. A mozgásos jelzéseknek általában két funkciójuk van: a vetélytárs, ellenfél elriasztása és a partner figyelmének felkeltése, meghódítása. Nagyon sok esetben ezek a mozgásformák, pózok hajdani cselekvések jelzésekké "finomult" változatai. A hím farkas, amikor szembekerül hatalmi pozíciójára törő társával, a fogát vicsorítja. Ez a mozdulat a harapás egyik eleme. Ebben a szituációban viszont csak jelzés. Azt az evolúciós folyamatot, amelynek során egy viselkedési minta, anatómiai tulajdonság vagy fiziológiai vonás elsődleges funkciója mellett jelző funkcióra is szert tesz, s ebben a minőségében mind hatékonyabbá válik, miközben kisebb vagy nagyobb mértékben meg is változik: pózzá válik, Julian Huxley javaslatára ritualizációnak nevezik. A változás néha olyan jelentős, hogy eredetét nagyon nehéz vagy lehetetlen pontosan megállapítani.

A folyamatot Kusztos Sz. Endre a következőképpen írja le: "A sikeres mozgásforma ezután a hozzátartozó lényeges jegyekkel együtt tanulás útján rögzül a memóriában. Hasonlóképpen, az állat regisztrálja és megőrzi a fajtársak, az üzenetvevők körében létrejött hatást. Végül is az agyban létrejött emléknyom egyrészt a sikeres mozgásformák (viselkedésmód) rögzítéséből létrejött, másrészt az ezek által a fajtárs(ak) körében létrehozott látható hatások lenyomatainak összege. Ezután az állat hasonló helyzetekben hasonlóan reagál. Jól bevált mozgáskombinációit újra alkalmazza. Utóbb az adott viselkedési mód, mely a partner magatartását adaptívan megváltoztatta, kezd jelentésre szert tenni. Megvalósul a magatartási jel szemantizációja. A jelentésátvitel csak abban az esetben lehetséges, ha a közlemény a partner(ek) memóriájában tárolódott. A motorikus magatartásegység fokozatosan kiválik az ösztönökből, és jelként kezd működni. A környezet releváns ingerei - a kommunikációs jelek - az állat agyában egy kognitív modellszerű emlékezeti tartalmat hoznak létre, mely oda­visszacsatolás révén működik. A viselkedési minta egyes részei elhanyagolódnak, míg a hatásosak kihangsúlyozódnak, generációk folyamán differenciálódnak, finomodnak. A kommunikációs jel mindinkább eltér a viselkedés eredeti egységétől, és elnyeri jelkarakterét. A hatás fokozásáért, optimalizálódásáért az állat hangsúlyozottan, eltúlozva hajtja végre az egyes viselkedési elemeket, melyek így stilizálódnak" (Kusztos, 1988).

Ezek az eredeti funkciójukat vesztett mozgásminták hasonlítanak az ember nemverbális kommunikációban használt jeleihez. Két különbséggel: a pózok megjelenési formája egyszerű, egyértelmű és nagyon szigorúan szabályozott, állandó, másrészt az állati pózok (s ez, mint látni fogjuk, minden állati jelzésre érvényes) a kiváltó okkal arányosan folyamatosan változnak, analóg mennyiségek. Az ember nagyon sokféleképpen tud mosolyogni: halványan, szélesen, fanyarul stb., az állat csak egyféleképpen pózol, s egy adott póz mindig ugyanazt az állapotot jelzi. Ahogy a törzsfejlődés létráján feljebb haladunk, mind közelebb kerülünk az ember nemverbális jelrendszeréhez. A főemlősök kommunikációjában már nagy szerepük van a gesztusoknak, taglejtéseknek, a mimikának. A csimpánzok például tizenkétféle arckifejezést képesek produkálni, egymás bundáját tisztogatják, üdvözlésként átkarolják egymást, kezüket egymás combjára helyezik.

Az etológusok véleménye szerint a gerinces állatok 10-30 üzenetet tudnak kifejezni magatartásukkal. Az alábbi táblázat néhány állatfaj magatartásjeleinek számát mutatja be (Csányi, 1980):

Állatfaj A magatartással kifejezhető üzenetek száma

guppi 15

tüskés piko 11

szájköltő tilápia 21

veréb 15

sirály 28

kacsa 19

prérikutya (apró rágcsáló) 18

görény 25

rhesusmajom 37

ember 150-200 (a nyelvet nem számítva)

A hang előnye a látvánnyal szemben, hogy bármikor, éjjel-nappal, bárhol, akármilyen akadályokkal megtűzdelt terepen alkalmazható, minden irányban terjed, viszonylag messzire eljut, s rövid idő alatt sok információ továbbítására alkalmas, mert frekvenciája sokkal gyorsabban változtatható, mint a mozgásformák, s kisebb energia-befektetést igényel.

Az akusztikus jelzések igazi mesterei az énekesmadarak. Dallamaik annyira egyediek, sajátosak - nincs két azonos módon éneklő madár -, hogy a közölni kívánt információval egyúttal mindig "be is mutatkoznak", s az egymástól távol élő populációk sokszor nem is értik egymást.

A hangjelzéseknek, mint láttuk, különböző funkcióik vannak. A madaraknál a területvédés, a vetélytársak elriasztása, a nőstények csalogatása, kapcsolattartás, vészjelzés, az emlősöknél a kapcsolattartás, vészjelzés, az élelem jelzése.

Sok állat az emberi hallás határán kívül eső ultrahangok kiadására és felfogására alkalmas szervekkel rendelkezik. A legismertebb példa a denevér és a delfin, de más állatok is érzékelik az ultrahangot.

A delfinek ultrahangon folytatott beszélgetése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Megállapították, hogy a delfinek nagyon sokat beszélnek ("fecsegnek"), de még csak néhány "szavukat" sikerült megfejteni.

A szagok nyelve nagyon elterjedt az állatvilágban. Igen sok rovar és emlősállat rendelkezik éles szaglóérzékkel, s megfelelő illatanyag-termelő miriggyel. Ezeket az anyagokat, feromonokat fel is használja a kommunikációra. A feromonok sok rovar-, lepkefaj életében ugyanazt a funkciót töltik be, mint a madaraknál a párkereső ének, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a nőstények adják le a hívójelet. A fajukra jellemző feromonok, mivel kis molekulájúak, gyorsan és nagy távolságra eljutnak, s odacsalogatják a hímeket. A hímek olyan érzékenyek, hogy köbcentiméterenként néhány molekula elég ahhoz, hogy érzékeljék, s ezért kilométeres távolságból is megérzik a nőstény jelenlétét. A szaganyagok nagyon fajspecifikusak, minden faj csak a saját nőstényének illatára reagál - a rokon fajokéra nem -, s így nem fordulhat elő a nemkívánatos fajkeveredés.

A szaganyagok néhány gerinces állat szerelmi életében is szerepet játszanak. Az őzsuta patájának két csülke közötti mirigye például párzás idején erős illatú anyagot termel, s ezzel szagosítja meg az útját legelés közben. A bak ezt követve talál rá a sutára.

Azok az állatok, amelyek saját vadászterületet tartanak fenn, illatanyagokkal jelzik birtokuk határait. Az őzbak homlokmirigyének váladékával keni be a birodalmát határoló fákat, bokrokat. Más állatok a vizeletükben, székletükben levő anyagokat használják erre a célra. A szaganyagok mindig fajspecifikusak, de sokszor az egyedre is jellemzők, s így az állatok úgymond személyes kapcsolatba léphetnek egymással.

A szag különösen fontos eszköze a kommunikációnak a rovartársadalmakban. Wilson szerint a szagok a következő információkat hordozzák: izgalom, figyelemfelkeltés, mozgósítás, udvarlás, táplálékkérés, segítségkérés, a család tagjainak felismerése, ivadékgondozás. A méhek például azzal is segítik felismerni a táplálékforrást, hogy illatmirigyük váladékával jelölik meg, s az útvonalon is itt-ott nyomot hagynak. A feromonnak fontos szerepe van a méhek családi életének szabályozásában is. A királynő által termelt feromon - amely rendre bejut minden fiatal dolgozó szervezetébe - megakadályozza petefészkük kifejlődését, s az anyabölcsők építését.

A különböző szaganyagok különböző időtartamra közvetítik az üzeneteket. A hangyák feromonjai például csak néhány percig hatnak, másképp az egymást keresztező szagösvények zűrzavart okoznának a közlekedésben, a lepkék nemi feromonjai viszont olyan tartósak, hogy a doboz, amelyben nőstény lepkét tartottak, még egy év múlva is odacsalogatja a hímeket.

Ami a szagok viszonylagos erősségét illeti - vagy az állatok érzékenységét -, sokszor molekulányi mennyiségek is elegendők a társak tájékoztatására. A már többször idézett Wilson szerint, aki egyébként a Harvard Egyetem biológusa, a leaf cutting hangya feromonjának egy milligrammja elég lenne ahhoz, hogy egy hangyaosztaggal háromszor megkerültesse a Földet.

A szagok a halak életében is szerepet játszanak, nem annyira a kommunikációjukban, mint inkább a tájékozódásukban. A megsérült állatok testéből például riasztó szaganyagok kerülnek a vízbe, menekülésre késztetik a társakat és támadásra a ragadozókat. Az állatok jelhasználata természetesen nem korlátozódik egyetlen jelzésfajtára. A legtöbb állat két-, három-, sőt többfajta jelzést is használ: a hang, mozgás, szín, szag különböző mértékben és különböző funkcióban a legtöbb állat kommunikációjában szerepet kap.

A fentiekben nagyon vázlatosan bemutattuk a kommunikáció szerepét és eszközeit az állatvilágban. Próbáljunk most választ adni arra a kérdésre, miben különbözik egymástól az emberi és állati kommunikáció.

Formai szempontból elsősorban abban, hogy az "állati nyelvek" sokkal kevesebb jelből állnak.

A megfigyelések azt mutatják, hogy a legfejlettebb közösségekben élő emlősöknél, s a velük ilyen szempontból "egyenrangú" társas rovaroknál sem találkozunk 30-35 jelnél többel. A jelkészlet szűkösségéből következik, hogy az üzenetek nem tartalmazhatnak túl sok információt, nem terjedhetnek ki finom részletekre.

Az üzenetek mindig egyértelműek, nélkülözik az emberre jellemző többértelműséget, többsíkúságot, s ugyanígy a válaszreakciók is mindig pontosan meghatározottak - a párbeszéd sztereotip. (A dolgozó méh, amikor hírhozó társának üzenetét tudomásul vette, nem vonhat vállat, hogy "most nincs időm, majd holnap esetleg elnézek arrafelé.)

Vannak azonban - ha ritkán is - többértékű jelek (parszimon vagy kontextuális jelek), amelyek jelentése a szituációtól függ. (Ez sem azonos az emberi beszéd többértelműségével.)

És ezzel már a lényegi különbségekhez értünk. A legfontosabb, hogy az állati kommunikáció különböző típusai sokkal nagyobb mértékben vagy sokszor teljesen programozottak, genetikailag meghatározottak, változatlan és szigorú genetikai kontroll alatt állnak. Ez különösen érvényes a párosodással kapcsolatos kommunikációs formákra. Nagyon pontosan be kell tartani a "játékszabályokat" ahhoz, hogy a fajtárs felismerje - és csak a fajtárs ismerje fel. A legújabb kutatások (főleg a madárénekkel kapcsolatos vizsgálatok) tisztázták, hogy a különböző viselkedésminták, így a kommunikációs viselkedések kialakulásában is a géneknek és a környezetnek egyaránt szerepe van. Ha nincsenek gének, nincs viselkedés, de ha nincs környezet, akkor sincs. A két tényező aránya fajonként változik. A genetikai program, amelyik ezt szabályozza, többé vagy kevésbé nyitott. A tanulási idő, az érzékeny időszak, szenzitív periódus azonban, amely a fiókák, kölykök rendelkezésére áll, bár szintén fajonként változik, meglehetősen rövid. A fiatal hím pinty például, ha életének első néhány hetében nem tanulta meg a felnőttektől a fajtára jellemző dallamot - annak ellenére, hogy ő maga csak 8 hónapos kora után kezd énekelni -, csak olyan éneket tud produkálni, amelynek hossza és frekvenciatartománya megegyezik a többiekével, de nincs rendezett struktúrája és dallamszegény. A tanulásnak ezt a folyamatát imprintingnek, bevésésnek nevezik az etológusok. Vannak olyan fajok is, amelyek egész életükben képesek tanulni, ilyen például a kanári. A hím évről évre változtathatja repertoárját.

Akár így, akár úgy, az állatnak a fajára jellemző "nyelvet" kell megtanulnia, és a legtöbbször csak ezt tudja megtanulni. Bár vannak olyan madarak is, amelyek hangutánzó képessége csodálatos. Az énekes nádiposzáta hímje 76 faj énekét tudja utánozni.

További különbség: az állati kommunikációban a jelzések egyértelműek, intenzitásuk szigorúan arányos a közlendő tény, érzelem, állapot nagyságával, intenzitásával. Az emberi kommunikáció több- vagy sokértelmű tartalmát és intenzitását illetően is.

Mindezek a különbségek abból a különbségből fakadnak, amely az embert az élővilág többi tagjaitól elválasztja.

A jelekről szóló fejezetben már szó volt arról, hogy az állatok által használt jelek, a szimptómák az indexből fejlődtek ki, amikor az élőlény környezetében egy másik élőlény megjelent, s az állat tevékenysége a másik élőlény szempontjából mozgásként, valaminek a jelzéseként jelentkezett. A mozgás azután függetlenné vált a tevékenységtől. Ezt a folyamatot - mint láttuk, igaz, csak bizonyos mozgásformákra szűkített értelemben - ritualizációnak nevezik.

Az állati jelek megőrizték indexjellegüket, illetve bizonyos esetekben ikonjellegűekké váltak. Egyes szerzők a méhtánc szimbolikus jellegéről beszélnek, de ha jobban megnézzük, itt is - nagyon ügyesen kidolgozott - ikonikus jelekről van szó, a legelőkhöz vezető út modelljéről. Az állati nyelv tulajdonképpen az állat magatartásának jelentést hordozó elemeiből áll össze. Információátviteli tevékenységük során az állatok saját fiziológiai állapotukat kódolják jelekké, s ezeket a jeleket továbbítják. A hím pinty nem azért kezd énekelni, mert énekelni akar vagy énekelni támadt kedve, s nem is azért, mert a nősténynek akar örömet szerezni, hanem azért, mert a mirigyei által előállított tesztoszteron ezt a magatartást váltja ki. A vevő állatra az "üzenet" ingerként hat, s kiváltja a megfelelő magatartást, cselekvést. Ez most már az adóra hat ingerként, visszjelet vált ki, ami lehet újabb jelzés vagy cselekvés.

Az állatok nem csak azért nem beszélnek, mert nincs az emberhez hasonló hangképző szervük - bár ez is igaz -, hanem azért, mert nincs az emberéhez hasonló tudatuk. Az állatban, még a legfejlettebbekben, a csimpánzokban sem különül el egymástól a cselekvés célja, eszköze, s a cselekvő lény. Mindez egységes rendszert alkot.

Az elmúlt évtizedekben pszichofiziológusok, etológusok érdekes kísérleteket végeztek csimpánzokkal. A süketnémák jelbeszédére és különböző geometriai formákból álló nyelvekre tanították meg őket. A legközismertebb Allen és Beatrix Gardner kísérlete egy Washoe nevű nőstény csimpánzzal, "akit" az amerikai süketnémák jelbeszédére tanítottak meg. Washoe a jeleket mindig a helyzetnek megfelelően használta, képes volt újszerű kapcsolatokat létrehozni. A Science et Vie című francia folyóirat részletesen beszámolt ezekről a kísérletekről. (Magyarul megjelent az Élet és Tudomány 1987-es kalendáriumában.) Sőt a ketrecébe betett kis csimpánzt is - "akit gyermekévé fogadott" - megtanította a jelekre. Matsuzawa japán kutató pedig számolni tanított meg egy nőstény csimpánzt (ötig sikerült eljutnia vele).

Ezek a kísérletek sok vitát váltottak, s váltanak ki. Érvek és ellenérvek csapnak össze afelett, hogy a betanított csimpánzok teljesítményét hasonlíthatjuk-e vagy éppen egyenértékűnek vehetjük az emberi kommunikációval. Slater véleménye a következő: "Először is, akár akarja az ember a nyelvet címkével ellátni, akár nem, az a kommunikációs készség, amelyet az olyan csimpánzok, mint Washoe elértek, nyilvánvalóan figyelemre méltó. Másodszor: nagyon valószínűtlen, hogy noha a csimpánzok birtokában vannak ilyen képességeknek, ezek mégis kihasználatlanul maradnának. A természetben a csimpánzok társas állatok, laza csoportokban élnek. Lehet, hogy a hangok, taglejtések és arckifejezések, amelyeket használnak nem tűnnek számunkra bonyolultnak, előfordulhat azonban, hogy ezeknek igen gazdag jelentésvilága van, amit csak akkor fejthetünk meg, ha ugyanannyi erőfeszítést teszünk az ő nyelvük megértésére, mint amennyit már arra áldoztunk, hogy megpróbáljuk őket megtanítani a mi nyelvünkön beszélni" (Slater, 1987).

Bármennyire tanulékonyak is a csimpánzok, eddig még egyetlen csimpánzkölyök sem mutatott normális embergyerekre jellemző nyelvi kísérletezőképességet és -kedvet (Wilson, 1972).

S azt sem szabad elfelejtenünk, amit Balogh István hangsúlyoz: "A csimpánz azonban nem az emberré válás útján megállt tökéletlen élőlény, amelyet tovább lehetne lendíteni ezen az úton, hanem a zoológiai lépcsőnek azt a fokát képviseli, amelyben az index és a szimptóma kölcsönös egymásra hatása kialakult és nagyfokú tökéletességgel működik" (Balogh, 1979).

2. Zsiráfok (Giraffa Briss.)

A zsiráf hosszú nyakával, erősen fejlett elülső végtagjaival és rövid, lefelé lejtő hátával úgy tűnik föl a laikus szemében is, mint egy, a normális emlősöktől eltérő alkotású állat, a zoologus pedig azt mondja, hogy a zsiráf előrehaladottabb fejlődési fokot képvisel az okapinál. Mint látjuk, a zsiráfok családja is szép példáját mutatja annak a Hilzheimer által először fölállított tételnek, amely szerint, ha két közel rokon állat közül az egyik erdőben, a másik pedig a steppén él, mindig a steppei faj az előrehaladottabb. A zsiráf ugyanis legtöbbnyire nyílt síkságokon tartózkodik. Ennél a mondatnál a „legtöbbnyire” szón van a hangsúly, mivel úgylátszik, hogy az afrikai puszták legtöbb lakója néha az erdőkbe is behatol, habár a kimondott őserdőket rendszerint elkerülik. Schillings a zsiráfokról a következőket írja: „Egyáltalában nem mondhatni, hogy a zsiráfok kizárólag a steppén élnek, mert legalább bizonyos időszakokban felkeresik a hegységek erdőit is és egész 2000 m-ig hatolnak előre. Ez mindig a száraz időszak beálltával következik be; az igazi őserdőt, a kopár erdőövezetet azonban soha sem keresik föl.” Ha tehát meg is találjuk a zsiráfot az erdőben, mégis csak a síkság tekinthető igazi hazájának.

A közönséges zsiráf (Giraffa camelopardalis L.)

A közönséges zsiráf testalkata az emlőstest túlzásba hajtott steppe-alakja. Hosszú lábakon kicsi – s mint azt sok más pusztai állatnál látjuk – túlmagas gerincű test nyugszik. A hosszú lábaknak megfelelően a nyaknak is meg kellett hosszabbodnia, ha az állat legalább ajkával el akarta érni a földet. Ennek dacára erre a zsiráf csak oly módon képes, ha sajátságos módon az elülső lábait egészen szétterpeszti és ebben a különös helyzetben hajol le a fejével. Általában azonban nincsen szüksége arra, hogy ezt a kényelmetlen állást elfoglalja, mivel tápláléka főleg fák leveleiből és gallyakból áll, amelyeket nagyon hosszú, hajlékony nyelvével, ujjakhoz hasonlóan körülfog, magához ránt és azután alsó metszőfogaival levág.

Magas lábai és hosszú nyaka következtében az összes emlősállatok között a legmagasabb és aránylag a legrövidebb. Testhossza ugyanis mindössze 2.25 m, a vállmagassága ellenben eléri a 3 m-t, fejmagassága pedig 5–6 m. A farka bojttal együtt 1.1 m, bojt nélkül 80 cm hosszú. Az orrhegye és a farktöve közötti távolság 4 m, súlya 500 kg.

A zsiráfok hosszan megnyúlt feje, amely a meglehetősen vékony arcorr következtében még hosszabbnak tűnik fel, mint amilyen nagy, élénken csillogó szelíd szemeket hord; a fülek kecses alkotásúak körülbelül 15 cm hosszúak; rajtuk kívül még váltakozó számú, teljesen szőrös bőrrel bevont szarvakat és kinövéseket találunk a koponyán. A nyak körülbelül eléri az elülső lábak hosszúságát, karcsú, két oldalról összenyomott és hátsó részén csinos sörénnyel diszített. A test a mell tájon széles, a középvonal hosszában kissé besüllyedt; elől jellemzők rá a majdnem derékszögben kiugró lapockák, hátulsó fele azonban tetemesen és feltünően karcsúbb. Az elülső és hátulsó lábak majdnem egyenlő hosszúak. A végtagok térdizületein, a tevékhez hasonlóan, csupasz duzzanatokat találunk. A bőr nagyon vastag, és a nyakon végighúzó sörény és a farkbojt kivételével mindenütt egyenletesen szőrrel borított. A zsiráfbikát rendkívül erős nyaka különbözteti meg a zsiráftehéntől.

A főszarvak nem állnak a homlokcsontokon, mint a legtöbb szarvathordó emlősnél, hanem azon a varratvonalon, amely a homlok- és halántékcsontok között húzódik, sőt inkább a halántékcsont felé vonulnak. Lankester Ray szerint a halántékcsontok fölött keletkeznek és ezáltal nemcsak az odusszarvuakkal, illetve azok szarvaival alkotnak ellentétet, hanem a hozzájuk legközelebb álló okapival is. Ez tehát valószínűvé tenné azt, hogy a két, egymáshoz ilyen közelálló állat önállóan szerezte meg szarvait. Csak a fejlődés folyamán húzódnak le a zsiráfok szarvai a varraton túli homlokcsontok fölé. Ezek előtt a szarvak előtt az orrcsontokon vagy egy tompa, páratlan kiemelkedést találunk (kétszarvú zsiráfok), vagy egy, az utóbbiból kialakult szarvat (háromszarvú zsiráf). Végül meg kell említenünk, hogy a halántékcsontok és a hátsó koponyarész határán is felléphet még két szarv; az ilyen módon kitüntetett állatok az „ötszarvú zsiráf” elnevezést nyerték. Öreg bikák fejét néha egészen beborítják a szemölcs- és szarvszerű csontképződmények.

Nagyon figyelemreméltó az a tény, hogy a zsiráfok némely formájánál a koponya rendesen asszimetrikus, mivel a páratlan szarv mindig a jobboldal felé tolódott el, és a szarvszerű szemölcsök is jobban fejlődtek ki a jobboldalon; általában az egész koponya ezen az oldalon erősebb alkotású, úgyhogy Lönnberg joggal beszél „jobboldalas fejű” zsiráfrasszokról.

A szarvak száma és a rajz mustrázata alapján különböző fajokat írtak le. A háromszarvú zsiráfokról megállapították, hogy a három szarvon kívül jellemző rájuk az is, hogy foltjaik szélei egyenesen, élesen vannak elhatárolva; ezek a foltok náluk a térd, illetőleg a sarok alatt megszűnnek, az arcon azonban erősen a szemek elé nyúlnak; állítólag homlokuk és orrhátuk felső része is világosszínű. Ez az északi vagy nubiai zsiráf, amellyel rendszerint a déli, kapföldi vagy kétszarvú zsiráfot állították szembe. Azon kívül, hogy ez utóbbinak csupán csak két szarva van, jellemző még rája a sötétbarna orrhát és a szabálytalanul szétszaggatott foltok, amelyek a közép felé sötétebbek. A foltok a végtagokon egész leérnek a lábtőig, de az arcról és a szemek környékéről hiányoznak. Ma már rájöttek arra, hogy e két forma közt számos átmenetet találni, úgyhogy sokan csak egy fajt (G. camelopardalisL.) ismernek el, amely azonban számos alfajra oszlik. (Lydekker, „Proc. Zool. Soc.” 1904.)

Ezek szerint tehát az említett kétszarvú alak csak alfajt alkot, amelyet tudományosan Giraffa camelopardalis capensis E. Geoffr.-nek nevezünk. A Giraffa camelopardalis-hoz tartozó összes formák közös tulajdonsága, hogy világos alapon sötéten foltozottak. E mellett azután az egy csordában élő állatok nem, kor és egyed szerint, rendkívüli módon variálhatnak. Általában úgy látszik, hogy az öreg bikák a legsötétebbek. „A színezet az egy seregbe összeverődött állatoknál is nagyon változhat. Azt a megfigyelést tettem, hogy az ilyen csapatokban – amelyek gyakran 45 főből is állhatnak – egészen sötét és nagyon világosan foltos állatok együtt találhatók”, mondja Schillings, és egészen hasonlóan nyilatkozott Roosewelt és több más megfigyelő is.

Ezektől a most leírt állatoktól az északi Szomali-föld zsiráfja annyiban tér el, hogy sötét foltjai nagyon nagyok, úgyhogy a világos szín rajta csak finom csíkozottságnak tűnik föl. Inkább olyan állat benyomását teszi tehát, amely sötét alapon világos hálózatot hord; ezért magyarul recés zsiráfnak nevezhetjük; tudományos neve: Giraffa reticaulata Winton.

Hogy közte és más formák között vannak-e átmenetek, vagyis, hogy önálló faj-e vagy sem, ez idő szerint még nincsen eldöntve. Lönnberg biztosra veszi, hogy megfigyelt Afrikában ilyen átmeneti alakokat.

A zsiráfok Afrika mindazon területein – Nubiától egészen a Fokföldig – élnek, vagy legalább is éltek, amelyek életviszonyaiknak megfeleltek. Az Oranje-folyótól délre ma már nem él, minthogy ott teljesen kiirtották. Természetesen Nyugat-Afrika nagy őserdőiből is hiányzik, bár nyugaton Nigériában és Angolában ismeretes.

A zsiráfok életéről pontos megfigyeléseknek vagyunk a birtokában. Leginkább kisebb csapatokban vándorolnak, amelyek rendszerint egy felnőtt bikából, több tehénből s néhány fiatalabb bikából állnak. Nagyobb csapatok már-már nem találhatók Dél-Afrikában és csupán Kelet-Afrikában figyelnek meg olykor-olykor még ma is számos példányból összeverődött zsiráf-csapatot. A Guazo Njiro mellett Berger az állatok százait figyelte meg: „Egy óriás völgymedencében, amely előttünk feküdt, szinte nyüzsögtek a zsiráfok”. Az öreg bikáknak átható, erős szaguk van, ezért a búrok „Stinkbulls”-nak hívják őket. Mint az afrikai vadak általában, a zsiráfok szívesen tartózkodnak más állatok, például zebrák, antilopok, struccok társaságában.

A zsiráfok tápláléka főleg különböző akácfajok lombjából és gallyából áll, de más fák lombjait sem vetik meg. Füvet a szabadban élő zsiráf soha nem eszik. Vízszükségletük úgy látszik csekély.

Az okapival ellentétben, a zsiráf érzékszervei közül a szaglás kevésbbé fejlett, mint a látás. Azonban, hogy a zsiráfoknak nemcsak a szemük éles, hanem jó szimatjuk is van, azt gyakran tapasztalhatta Schillings, midőn kedvezőtlen időben próbálta őket megközelíteni. „A hosszúbojtos farknak soha el nem maradó jellemző csóválása, a vezérbikának vagy a vezetőtehénnek kilépése az árnyatadó fák alól – amelyek alá a csorda rendesen a déli órákban beáll – biztos jelei a csakhamar elkövetkező menekülésnek. Ez vágtatással megy végbe, amely látszatra nagyon is ügyetlen és nem eléggé gyors, azonban ha a vadász csak gyalogszerrel próbál utánuk menni, úgy csakhamar eltűnnek a szemei elől.”

A meneküléselőtti farkcsóválásról, amelyben Schillings a jeladás egy módját véli felösmerni, Roosewelt is megemlékezik. Majdnem minden alkalommal megfigyelte ezt, ha zsiráfokkal találkozott. A volt elnök az állatok viselkedéséről pontos, jó leírásokban számolt be. „Rendkívüli magasságuk”, írja, „képessé teszi őket kíválóan éles szemeik legalaposabb kihasználásán, úgyhogy nincsen állat, amely könnyebben észre venné a közelítő vadászt, mint a zsiráf. Gyakran fölfedeztem őket félmérföldnyi távolságból, vagyis jobban mondva, felismertem őket, ha figyelmessé tettek rájuk, és ha ezután távcsövem segítségével szemügyre vettem az állatokat, megfigyelhettem, hogy azok állandóan minket néznek. Ha nyugtalankodik, lassú, himbálódzó léptekkel távozik el, de ha igazán megijesztik, különös galoppba kezd. Farkát fölállítja és felkunkorítja, hatalmas hátsó lábait úgy dobja előre, hogy azok kívül, egészen az elülső lábak mellett érnek földet. Mozgásai megfontoltságot árulnak el és úgy látszik, hogy a zsiráfok vonulása nem valami gyors, ha azonban csak egy kis előnyre is szert tett, alaposan erőlködnie kell a lónak, ha be akarja hozni. Vágtatás közben nyaka lefelé süllyed és a mélyen fekvő mell egyenes vonalával hegyesszöget zár be; erős feje pedig előre nyúlik. Ártalmatlan állatok, és ha az óvatosságról megfeledkező, közelükbe kerülő ember felé ki is rúgnak patáikkal, mégis semmiféle tekintetben sem veszélyesek.” Úgy látszik, hogy legfőbb védelmi eszközüket a paták képezik.

Csodálatos, hogy milyen különbözőképpen nyilatkoznak az utazók a zsiráfnak a szabadban való megfigyelhetőségéről. Gyakran fellelhető olyan helyeken, ahol régi, korhadt fatörzsek fordulnak elő, olyan fatörzsek, amelyeken a zúzmók, mohok, a zsiráf hosszú tarka nyakához megtévesztő módon hasonló rajz- és folthatásokat idéznek elő. „Egyetlen egy állat sem olyan festői az egész természetben, – mondja sir Baker Samuel – mint a zsiráf a hazájában, tartózkodási helyein.” „Gyakran kételkedtem egy egész falka zsiráf jelenvoltáról, – írja az említett vadász – míg csak a messzelátómat elő nem vettem; sőt még félvad kísérőimnek is meg kellett vallaniok, hogy éles, gyakorlott szemük szintén megcsalta őket: annyin zsiráfoknak nézték azokat a korhadt fatörzseket; máskor viszont az állatokat cserélték föl a százados fákkal.” Hasonló módon nyilatkozik Schillings is.

Annál világosabban és élesebben láthatók azok a zsiráfok, amelyek a fátlan pusztán, a szemhatár szélén mozognak: ilyenkor, különösen kedvező esti világításnál még sokkal hosszabbaknak és természetfölöttibbeknek látszanak, mint a minők a valóságban.

Nyilván ilyen vidékeken figyelte meg állatunkat Roosewelt és Lönnberg. Utóbbi beszámolójában a recés zsiráfról a következőket mondja: „A zsiráfokat mindig nagyon könnyű észrevenni, még akkor is, ha mozdulatlanul állnak és nagy távolságra vannak tőlünk, hacsak fák vagy bokrok nem takarják el őket; be kell vallanom, hogy sohasem tudtam rajtuk védőszínezetet mustrázatukban fölfedezni. A fiatalok és az öregek színezete között oly nagy eltérést találunk, hogy ha az egyiket a színezete védi, a másikat aligha védheti. A zsiráf rajzolata semmiképpen sem tekinthető védő-színezetnek, sem pedig a természetes kiválogatódás eredményének.”

A zsiráf minden mozdulata sajátságos. Legelőnyösebben mutatkozik akkor, ha nyugodtan megy; ilyenkor méltóságteljesnek és büszkének látszik. A járása lassú és kimért górlépés, mert mind a két egyik oldalon lévő lábával egyszerre lép. Egész más azonban, ha futásnak ered. Lichtenstein nagyon szemléltető módon írja le azt a benyomást, amit a futó állat tesz a megfigyelőre. Vágtatása olyan esetlen és nehézkes, hogy azt véli az ember, hogy a gyalogos is utólérné. Ezt a lassúságot azonban pótolja a lépés távolsága, amennyiben hozzávetőleges mérés szerint, minden ugrás 4–5 m-t tesz. Teste első felének nagysága és nehézsége miatt a zsiráf nem bírja magát elől csupán az izmai erejével fölemelni, hanem kénytelen hátrahajlítani a nyakát, ami által a súlypont hátrább esik; csak ekkor tudja elülső lábait a földről fölemelni. Ez megtörténik a nélkül, hogy mellső végtagjait meghajlítaná, ugyanily mereven helyezi őket előre, miközben nyakát egyenletesen mozgatja, majd hátsó lábainak erejével előre hajtva, ismét leteszi azokat. Így mozog a nyak örökösen ide-oda lódulva, akárcsak a hullámokon táncoló hajó árboca.”

Nagyon sajátságosan áll akkor, mikor valamit föl akar venni a földről, vagy inni akar. A régebbi leírások azt állítják, hogy a zsiráf e célból letérdel. Lehet, hogy kivételesen meg is teszi, rendesen azonban úgy hajtja le felső testét, hogy két első lábát annyira szétterpeszti, hogy hosszú nyakával kényelmesen leér a földre. Aki maga nem látta ezt, lehetetlennek tartja. Selous különben megfigyelte, hogy ivás közben nem csupán oldalt terpesztette szét első lábait, hanem előre is, hátrafele is mindaddig, amíg eléggé alacsonyak lettek, és Böhm határozottan mondja, hogy gyakrabban megfigyelte, amint térdelve, tehát nem hajladozva legelt. Ha le akar feküdni, először első lábainak térdcsuklóira ereszkedik, erre összerántja a hátulsó lábait s végül is úgy fekszik le a szügyére, mint a teve. Alvás közben részben az oldalán fekszik, s e mellett mind a két, vagy csak egyik első lábát behajlítja; nyakát hátrafordítja, fejét szereti a hátulsó combjain nyugtatni. Alvása igen éber, és csak nagyon rövid ideig tart. Több napig is el lehet alvás nélkül, s úgy látszik, hogy ilyenkor állva pihen.

Szükség esetén nagyon jól tudja magát védelmezni, nem ugyan a szarvaival, amelyek úgy látszik csupán csak ékességnek valók, hanem hosszú, izmos lábainak hatalmas rúgásaival. Ilyen módon hadakoznak egymással a szerelmes hímek is a nőstény birtokáért; az anya borját rúgásokkal védelmezi az alattomban odalopózkodó macskától, s a rúgás ereje olyan hatalmas, hogy még az oroszlánt is földöntheti. Az állatkerti ápolóknak néha nagyon óvakodniok kell a zsiráf patáitól, bár máskülönben nagyon jól megférnek együtt.

A zsiráf szaporodásáról csak az újabb időkben tudtunk meg egyet-mást. Rendszerint csak egy borjút ellenek. Dél-Afrikában Sclater szerint az ellés ideje november és február közé esik. A különböző állatkertekben eddig gyüjtött megfigyelésekből következik, hogy a párzás márciusban vagy április elején, az ellés a következő év májusában, vagy júniusában történik, a vemhesség tehát 431–446 napig, azaz 14–14 1/2 hónapig tart. A párzás ideje alatt mind a két nem halk bégetést hallat. A hímek nagyobb hevesség nélkül rugtatnak egymásnak, s kölcsönösen öklelik homlokcsapjukkal egymás hátát és oldalait. Komolyabb tusákat nem vívnak. Az ellés gyorsan és könnyen történt. A borjúnak először az első lábai meg a feje bújtak elő. Születése után vagy egy percig mozdulatlanul hevert, aztán kezdődött a lélekzetvétel, félóra mulva fölkelni iparkodott s húsz perccel rá odatámolygott az anyjához. Ez meglehetősen közömbösen nézett kölykére s másnap tehenet kellett odahozatni, amelytől a fiatal zsiráf vagy egy hónapig szopott. Tíz órával születése után a fiatal állat már szaladgált, harmadnapos korában pedig már az ugrásban gyakorolta magát. Körülbelül kilenc hónappal a borjazása után az anya ismét párzott és 431 nap mulva megint ellett egy borjat, amely a születése után tizenkét órával serényen szopott az anyjától. Három hét mulva már növényi eledelt is evett, és négyhónapos korában kezdett el kérődzeni. Éltük második napján mért zsiráfok fejmagassága 1.54–1.63 m, testük hossza pedig 55 cm volt. Nyolc hét mulva Bolau szerint az egyik nőstény elérte a 2 m-t, egyéves korában pedig 2.68 m magas lett.

A zsiráfot úgy Afrika bennszülöttjei, mint az európaiak is, szenvedélyesen vadásszák. Szudánban tevén vagy lovon űzik, s ha utolérik az agyonhajszolt állatot, karddal keresztül vágják az Achilles-inát, ily módon megbénítják és azután leölik, hogy mindenütt becsült húsának és egyéb részeinek hasznát vegyék. Az európaiak hosszabb hajtóvadászat után rendesen messzehordó fegyverrel lövik az óvatos állatot. Máskülönben nincs is talán a zsiráfnak ellensége, legfeljebb néha az oroszlán rabol el magának egy-egy fiatal borjút, vagy ha az éhség már nagyon nagy, az öreg állatokat is megtámadja, mint azt Schillings megfigyelései bizonyítják. (L. az oroszlán jellemzését.) Rendkívüli magassága azt az előnyt biztosítja a zsiráfnak, hogy nagyon tág szemhatár fölött uralkodik s minden közeledő ellenséget idejében észrevesz. Kevés van az afrikai vadak között olyan is, mely jobban kifárasztaná az üldöző vadászt és lovát. Bár megelégszik avval, hogy bizonyos távolságot tart maga és üldözői közt, a futásban azonban kitartóbb, mint a legjobb ló, föltéve, hogy a talaj nem kedvezőtlen rá nézve; mert fölfelé futnia a lejtőn, érthető módon fölötte nehéz neki. A zsiráf üldözését a vadásznak mindjárt eleinte a legsebesebb versenyfutással kell kezdenie. Ha az első öt percben egérutat engedünk a zsiráfnak, akkor a versenyben a ló elmarad. Mivel a menekülő zsiráf csak végső szükségben fejti ki legnagyobb sebességét, jó lóval legalább olyan közel lehet hozzájutni, hogy a lovas, gyorsan leugorva nyergéből, jól célzott golyót küldhet utána.

Az elejtett zsiráfnak sokféle hasznát veszik. Bőrét mindenféle bőrmunkán, farkbojtját légycsapónak, patáit szarunemű tárgyak készítésére használják, kitűnő pecsenyéjét pedig megeszik. Még jobb azonban, ha elevenen megfoghatják a zsiráfot. Mindenütt szeretik a feltűnő állatot, mindenütt örülnek, ha háznál tarthatják. Belső Afrika városaiban gyakran lehet látni egy pár zsiráffejet egy-egy kert magas kerítése fölött, s a helységek közelében nem ritkán lehet találkozni szelidített zsiráfokkal, melyek kényük-kedvükre kóborolnak. Mikor Karkodjba, a Kék-folyó menti helységbe érkeztünk, – mondja Brehm, – naponta egy zsiráf jött oda a bárkánkhoz avval a szándékkal, hogy megetessük és megcirógassuk.

Európában óriási feltűnést keltettek azok a zsiráfok, amelyeket 1827-ben, majdnem három évszázad után megint elevenen láthatott az európai emberek szeme. Ez idő óta állatkertjeink legkedveltebb, de egyúttal legdrágább látnivalói közé tartoznak. Száraz, meleg, huzatnélküli istállókban jól megvannak, és könnyen megszokják a fűből és szénából álló eleséget, különösen akkor, ha még néha egy-egy friss leveles ágat juttatunk nekik. Knauer olyan adatokat tud, hogy egyes zsiráfok 25 évig is kibírták a fogságban. Sőt még szaporodni is képesek ott. Berlin, Köln, Drezda, Hamburg és Schönbrunn állatkertjeiben több ízben szaporodtak a zsiráfok. Azonban a fiatalok felnevelése nagyon nagy nehézségekbe ütközik; néha azonban még ez is sikerül. Knauer szerint a Londonban lévő állatkertet négy, 1835-ben Kordofánból behozott zsiráf tizenhét fiatallal ajándékozta meg, amelyek közül az utolsó egészen 1892-ig maradt életben.

A növények és az állatok teremtése

Bertram mester: Az állatok teremtése, 1379-83. Petri-oltár, Hamburg

„Azután mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn... És lőn este és lőn reggel, harmadik nap” (I.Móz. 1:11, 13). A negyedik napon az égitesteket, az ötödiken és a hatodikon az állatokat és az embert teremtette Isten.„Nemük szerint”, azaz elkülönült csoportjaik szerint, de változékonyságra való képességgel hozta létre az élőlényeket. A bibliai leírás szerint tehát nem az evolúció feltételezett útján alakultak ki!

A hatodik nap estéjén végigtekintve munkáján „látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó” (I.Móz. 1:31). A tökéletes szépségű teremtmények Alkotójukról „vallottak”. Az ember számára minden létező eleven, szemléletes tanítást közölt: „Kérdezd meg csak a barmokat, majd megtanítanak, és az ég madarait, azok megmondják néked. Avagy beszélj a földdel és az megtanít téged, a tengernek halai is elbeszélik néked. Mindezek közül melyik nem tudja, hogy az Úrnak keze cselekszi ezt?” (Jób 12:7-9) Később, a bűnesetet követően ugyan a természet szépsége és rendje megromlott, összhangja felborult, de még ebben az állapotában is sok csodálni és tanulni valót rejt magában!

Jézus Krisztus számos példázatában szemléletes tanítást adott a természetben rejlő üzenetről. Így szólt: „Megnyitom az én számat példázatokra, és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve voltak” (Mt. 13:35).

Bertram mester alkotásán az arany háttér előtt szemlélhetjük az állatok teremtését. Krisztus gondoskodó szeretetét nemes mozdulatával érzékelteti. Meglepődve látunk azonban a kép bal oldalán, a sok állat között egy bárány torkát megragadó farkast. A művész minden bizonnyal Jézus halálára utalt az ábrázolással (Ésa. 53:7; Jn. 1:29). Ugyanakkor elkerülte figyelmét, hogy az Édenben nem voltak ragadozók az állatok (I.Móz. 1:30). Ölés, pusztítás, halál egyáltalán nem létezett, hiszen minden jó volt. Akárcsak majd az újjáteremtett földön, ahol „sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel. 21:4). Visszaáll az eredeti isteni szándék. „Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén, mert teljes lesz a föld az Úr ismeretével, amint a vizek a tengert beborítják” (Ésa. 11:6-9; 65:25).

Isten a világot nemcsak létrehozta, hanem gondoskodik is róla, szeretettel vigyáz teremtményeire. Szakadatlanul „munkálkodik” értük, „hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Jn. 5:17; Zsid. 1:3). Minden lélegzetvételünket és minden szívverésünket neki köszönhetjük, „mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”... és „Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent” (Ap.csel. 17:28, 25).

Gellért Ferenc

Az állat és az ember közötti lényegi különbségről I.

A természettudósok nagyobb része ma nem állít mást, vagy legalábbis hallgatólagosan egyet ért azzal, hogy az ember és az állat közötti különbségek inkább csak fokozatbeliek. Az ember legfeljebb egy magasabb fokra fejlődött állati lény.

Csányi Vilmos: Az emberi természet biológiai gyökerei c. – a Mindentudás Egyetemén elhangzott – előadásában így fogalmaz: „A modern biológia sokszorosan igazolta azt a tényt, hogy az ember is az állatvilághoz tartozik: egy különleges emlős faj. Különlegessége éppen viselkedésformáiban rejlik. Például az ember az egyetlen olyan állatfaj, amely képes kultúrát és társadalmat létrehozni, pedig génjeink csak körülbelül egy százalékban különböznek a csimpánzokétól.” „A modern biológia tudománya tehát azt állítja, hogy az ember keletkezésének, kialakulásának története nem különül el az állatokétól, mert az ember is az állatfajok egyike, noha számos csak rá jellemző tulajdonsága van.” Elismerik, hogy az állat és az ember közötti különbségek jelentősek, azonban az ember minden tulajdonságának megvannak az előzményei az állatvilágban.

Legalább csírájában minden előfordul az állatvilágban is, ami az embernél magasabb fokon jelentkezik. De a modern evolucionisták egy része szerint az ember még csak nem is az evolúció csúcspontja, mert evolúciós szempontból az összes ma élő faj egyforma fejlettségű, hiszen kialakulásukhoz ugyanannyi idő állt rendelkezésre.

Az antropozófiai szellemtudomány a természettudomány eredményeinek figyelembevételével főként a gondolkodás, beszéd és felegyenesedett járásra való képesség megértéséből fakadóan és azokkal összefüggésben lényegi különbségekre mutat rá. Mennyiben állja meg a helyét az antropozófia álláspontja? Erről szól ez az írás a teljesség igénye nélkül. Sőt, lényegében Rudolf Steiner egyetlen állítását vizsgálom csupán.

A gondolkodás

Rudolf Steinernél nagyon ritkán találunk olyan mondatokat, amikre azt lehetne mondani, hogy ezek definíciók, a Theosophie[1]-ban az állatra vonatkozóan mégis találunk valami meghatározásszerűt, ami ugyan nem teljes, mert inkább csak a gondolkodásra vonatkozik, de fejtegetésem alapját alkotja. A mondatok így hangzanak:

„Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van.” [2]

Egyszerre kell teljesülnie a felsorolt feltételeknek. „Ha pl. valaki ebben a mondatban: „Az állat... ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok” figyelmen kívül hagyja a „közvetlen átélésen túlterjedő, önálló” kifejezéseket, könnyen eshet abba a tévedésbe, hogy itt olyasmit állítottunk, mintha az állat érzetei és ösztönei nem tartalmaznának gondolatokat. Ezzel szemben éppen az igazi szellemtudomány áll annak a megismerésnek a talaján, hogy az állat minden belső élményét (mint minden létet) gondolatok szövik át. Csakhogy az állat gondolatai nem egy benne élő „én” önálló gondolatai, hanem az állati csoportén[3] (tierischer Gruppen-Ich) gondolatai. A csoportén kívülről kormányozza az állatot, nem a fizikai világban él, mint az ember énje, hanem a lélekvilágból hat az állatra. Az embernél az a fontos, hogy benne önálló léte van a gondolatnak, és az ember azt nem közvetve az érzetben, hanem közvetlenül a lelkében is mint gondolatot éli át. [4]”

Mit jelentenek Rudolf Steiner mondatai? A gondolkodás lelki élettől való elkülönülésének problémájáról van benne szó.

Mikor nem élem át gondolatként a gondolatot? Egy személyes élményemre utalok. Emlékszem, hogy 7 éves koromban hol, milyen körülmények között hazudtam először. Ekkor a hazugság gondolatát közvetlenül, mint gondolatot is átéltem. Pedig talán hazudtam én már korábban is, de a hazugság gondolatát nem különállóan éltem át, hanem más érzéssel egybeolvadva, ezért nem is tudatosítottam. Hazudtam tehát, de annak értelmezhetősége korábban fel sem merült a tudatomban, legfeljebb az, hogy számomra akkor milyen érzésekhez kapcsolódott.

Vegyünk példát felnőtt életünkből. Hirtelen felindulásból teszek valamit, például pofon ütök valakit. Ekkor nem emberi, hanem állati módon viselkedem, még ha ember is vagyok. Cselekedetem nem gondoltam át. A pofonütés gondolata teljesen az ellenszenv érzésével olvad egybe. Nem veszem észre előre a pofon gondolatát, mert az érzés elragad. Amikor a vonzalom, a kegyetlenség, a hazugság, stb. megfontolása nem tudatosul, hanem csak tudatosodás nélkül ezek alapján cselekszem, akkor az állatokhoz hasonlóan viselkedem. Különösen gyerekkorban még sokszor így viselkedünk, annak ellenére, hogy érzéseink akkor még tisztábbak, önzetlenebbek és ártatlanabbak bizonyos szempontból, mint felnőtt korunkban.

Az ember és állat helyes megkülönböztetéséhez az ember lényét is jobban kell értenünk. Az ember fogalmához sem egyszerű eljutni. Egyrészt ember az, aki arra hivatott, hogy individuálisan éljen benne az énje. Tágabb értelemben ez volt érvényes az emberré válásunk során mindannyiinkra, amikor létezett már individuális énünk, mégis inkább csoporténhez kapcsolódva éltünk az előző korszakokban. Ez még ma is érvényes, csak kisebb mértékben. Különösen gyerekkorban nem tudunk még teljesen individuális módon élni. Felnőtt korunkban valamivel jobb már a helyzet. – Más megközelítésből, a szó szoros értelmében ember csak az, akiben az én már teljesen individuálisan él, aki a legmagasabb tökélyre fejlesztette azt, ami individuálisan elérhető számára. Ez általában a jövő zenéje. Van egy énünk, amit már képesek vagyunk – legalább időnként – individuális módon kiélni, de még jelentős mértékben befolyása alá tudunk kerülni azoknak az állatokban többnyire „durvább” módon jelentkező érzéseknek, ösztönöknek és szenvedélyeknek, amik miatt az ember és állat közötti lényegi különbség a materialista nézetek bűvkörében élő természettudósok számára nem felismerhető és nem elfogadható. Rudolf Steiner idézett mondatát alapul véve azt mondhatjuk, hogy az ember képes a közvetlen átélésen túlterjedően önállóan gondolkodni. Ezért ember.

A fentiek úgy is kifejezhetők a szellemtudomány terminológiájával, hogy egészen addig, amíg az ember csupán érzőlelkében és legfeljebb érzésekkel áthatott értelmi lelkében él énjével, addig csupán a tágabb értelemben vett ember fogalmába fér bele.„Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal.[5]” Az értelmi lélek „a maga szolgálatába állítja a gondolkodást. […] Gondolkodásunkkal átlépjük egyéni életünk határait.[6]” „Az értelmi lelket még fogva tartják az érzések, ösztönök, indulatok stb. Mindnyájan tudjuk, hogy főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradandó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől. Az igazság akkor is igazság marad, ha minden személyes érzésünk lázad ellene. A léleknek azt a részét nevezzük tudati léleknek, amelyben ez az igazság él.[7]” Pillanatnyilag átmeneti emberi állapotban élünk. Lelkünk mindhárom részét használjuk. Teljesen emberré akkor válunk csak, ha énünk teljesen kibontakozik a tudati lelkünkben, amikor az igazság, a jó és szép örök törvényei minden irányból megérintik. Ezeket pedig a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolkodással értjük meg. Akkor a legszigorúbb kritériumoknak megfelelően is embernek nevezhetjük már magunkat. Ezt elérni a Földön élő ember missziója.

A gondolkodás önállósága

Az állat képes lehet önálló gondolkodásra, azonban egyedül az ember képes az idézett feltételek teljesülésével együtt úgy önállóan gondolkodni, hogy nem érzései és hajlamai hatására, nem idomítással, nem kényszerből, parancsra, nem megfélemlítve, nem csupán más jelenlétére teszi. – Csakhogy az állatról is elmondható mindez – mondhatja erre egy mai kutató. Amikor például egy vadon élő ragadozó becserkészi áldozatát, akkor az a „furfang”, amit alkalmaz közben, teljesen mentes minden befolyástól. Ez azonban tévedés. Ha jobban megnézzük, az állat minden mozdulata testi állapotának függvénye. Az embernek is sok cselekedete a testi állapotától függ, de az ember képes testi és más befolyásoktól független tettekre is. Az ember tehát azt is képes gondolni, és ennek nyomán arra vonatkozóan is kialakíthat érzéseket és szándékokat, amiket pillanatnyilag nem él át és nem valamely korábban átélt dologra vagy egy jövőbeni átélésére vonatkozik. Ezek olyan hatalmas eltérések, amiket nem szabad alulértékelni.

Lehet azt mondani, hogy az állat is képes önálló gondolatok alkotására, de ez csak ritkán fordul elő és szűk körben igaz. Vadon élő számos állatfajnál megfigyelték, ahogy a fajon belüli viselkedés nagymértékben hasonló. A háziállatoknál már nagyobb eltéréseket tapasztalhatunk egy-egy fajon belül, de például minden kutya ugat, hogy védje a territóriumát és kergeti a macskát, ha a mozgása kiváltja belőle az üldözés ösztönét. Az állat nem személyként, nem önálló lényként gondolkodik és cselekszik, hanem mint ami igazodik a faj természetéhez, a csoporténhez. Ugyanazon szituációban az egyik ember egészen más magatartást tanúsít, mint számos másik. Összehasonlíthatatlanul sokrétűbb lehetőségek rejlenek egy ember viselkedésében, mint bármely állatéban, sőt még egy teljes állatfaj összes egyedének összeadott cselekvési és gondolkodási eltérései is messze elmaradnának egyetlen ember egyediségének megnyilvánulásaitól. Még az emberszabású majmoknál is így van, ahol az emberrel való rokonságot a legközelebbinek tartják. – Ennek cáfolatára az alábbi példát hozhatják fel. Egy nőstény gorilla észrevette, hogyha unatkozik, csak úgy kell tennie, hogy beszorult a keze a rácsok közé, azonnal a segítségére sietnek, és ápolótársaságot kap. Később ezt a trükköt minden új ápolónál alkalmazta. A többi fajtársa nem viselkedett így. – Bizonyos szempontból ennél az esetnél már beszélhetünk önálló gondolkodásról – válaszolhatjuk – de ez még állatoknál is előfordulhat, mint Rudolf Steiner megállapította.

Köztudott a vándorló madarak szinte csalhatatlan tájékozódó képessége, amelynek nyitjára még nem talált egyértelmű válaszokat a jelenlegi természettudomány. Ez a faji csoportén létével érthetőbbé válik. Hasonló okokra visszavezethető és dokumentált jelenség, hogy kutyák ma apportírozásra képesek anélkül, hogy arra ismételten idomítani kellene őket. Ez azzal magyarázható, hogy az ember a kutyaegyedeket elegendő számú alkalommal betanította erre, és azután az állati csoportén, melyhez egyszerre tartozik a faj összes egyede, ezt lelki tulajdonságként magába építette és ezt a hozzá tartozó állati kutyatestekbe is „beprogramozta” mint lehetséges magatartásformát, ami azután a külső körülmények függvényében megvalósulhat. Ez a beprogramozás történhet a génekbe és hormonokba is. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy az állatoknál nem személyesen öröklődik valami, mint az embernél, hanem mindjárt az egész faj összes egyedében. A madarak tájékozódó képessége is, és egyáltalán az egyes fajokhoz tartozó egyedek viselkedése mindig a faj csoporténjétől függ.

Minden állatfaj külön magatartásformák és viselkedésminták kombinációival rendelkezik. Időnként kifejezetten bölcsnek és találékonynak találjuk az állatokat, de csak egy eleve determinált, az emberhez képest viszonylag szűk tartományon belül. Az állati bölcsesség, legyen mégoly csodálatra méltó is, faji keretek közé van szorítva. E keretek miatt számtalan alkalommal láthatjuk egy légy hasztalan próbálkozását, amikor az egyébként félig nyitott ablakon, az üvegen keresztül akar átjutni, amibe végül belepusztul. A hód az építészeti tudásával tűnik ki, a méh például a mézkészítéssel. A specializált bölcsesség jeleit minden állatfajnál tapasztani lehet. Egyik ebben, a másik abban a tulajdonságban kiemelkedő. Tulajdonságaik, gondolkodásuk köre mégiscsak szűkre szabott. Az embert, mint személyiséget meg sem közelítik az önálló gondolkodás terén.

Viszont az egyes állatfajokhoz tartozó én-ek, mondhatjuk, hogy az emberrel egyenértékű individualitások, akik nem a hozzá tartozó állati egyedek testéből intézkednek, mint az ember a saját testéből, hanem egy érzékeken túli világból. Ezek az állati fajlelkek ugyanúgy képesek önálló gondolkodásra a lelki világban, mint minden egyes ember a fizikai világban.

Az elvonatkoztató képesség a gondolkodásban

Olyan önálló elvonatkoztató képessége sincs az állati egyedeknek, mint az embernek, de ez is létezik náluk. A földi állat kizárólag a jelennek él, vagy annak, amit jelenbeli érzései, érzetei, ösztönei a múltra való emlékezésben és a jövőre vonatkozó vágyaiban és gondolatokban megengednek számára. Az ember messze többre képes. Elismerjük, hogy csodálatra méltó bölcsesség és ösztönös kreativitás nyilvánul meg az állatvilágban. Az állat születésétől fogva szinte érthetetlen módon képes a mérgező növényeket megkülönböztetni a nem mérgezőtől. Az újkaledóniai varjú és a kaktuszpinty féregkipiszkálás céljából akár horgosra is formázza a botocskát a csőrével. Kb. minden tizedik varjú rájön, hogyan tudja kinyitni a kalitkájára helyezett nem bezárt lakatot. A kutyák és macskák egy része rájön, hogyan tudja kinyitni az ajtót. A majmok a termeszvárból a hangyákat nem csupán bottal képesek kihalászni, hanem képesek a botot legallyazni, méretre törni, sőt, ha szükséges akár a nádszálakat is egymásba tolni, hogy meghosszabbítsák. A csonthéjú gyümölcsöt lapos kőre teszik és egy másik kővel feltörik. Lejtős terepen a lapos követ képesek alulról megtámasztani. Vadon élő majmoknál tizenkilencféle eszközkészítést mutattak ki. Eszköz- és szerszámhasználatuk azonban többnyire a közvetlenül adódó célra irányul. Van képzelőerejük, de az emberhez képest sokkal kisebb, amit viselkedésük tanulmányozásával egyértelműen meg is állapíthatunk. – Ez nem magyarázható csupán a motiváció hiányával, az individuális én hiányával viszont annál inkább.

Megfigyelték, ahogyan két csimpánz ismétlődően kínozott egy csirkét. Az egyik valamilyen ennivalóval csalogatta magához, miközben a másik a háta mögé rejtett vesszővel alaposan rácsapott a szerencsétlen állatra. Jane Goodall,[8] a világhírű etológus írja le az alábbi esetet: egy majom észrevette, hogy fajtársai félnek az edényzörgéstől. Ő afféle megvetett tagja volt a majomközösségnek, de megpróbált nagyobb rangot kivívni magának. Megfigyelte, hogy Jane sátra mikor üres. Ekkor belopózott és edényeket lopott, azután vadul zörgetve komoly tekintélytiszteletet tudott kiharcolni magának a fajtársai között. – Mi ez, ha nem az önálló és elvonatkoztató képességre vonatkozó állításunk cáfolata? – mondhatná valaki. Az embernél természetesen sokkal jelentősebb előrelátási, tervezői képességről is lehet beszélni, de alacsonyabb szinten ez már az állatoknál is megfigyelhető.

A majmok képesek ravaszul hazudni, elrejteni mások elől bizonyos tárgyakat, sőt tervszerűen kegyetlenkedni. E tulajdonságokat sok tudós a kifejezetten emberi jegyek között tartja számon. Pedig ezek nem kifejezetten emberiek. Azért, mert az embernél ezek valóban gyakran fellelhetők, még nem feltétlenül emberi tulajdonságoknak kell hogy számítsanak. Ezek éppen akkor jelentkeznek az embernél, amikor nem képes individuális énjét a tiszta és eredeti, ártatlan szellemi természetének megfelelően kiélni. Ha tehát ún. nem erényes tulajdonságokat látunk bizonyos állatfajoknál, az nem mossa el azt a lényegi különbséget állat és ember között, amire rámutatunk. A fenti példák nem azt bizonyítják, hogy igenis képes legalább egyetlen állat is a közvetlen, jelenbeli átélésen túlterjedő önálló gondolkodásra. Az állat tényleg képes tervezni, előregondolni is, de csak a jelenbeli érzéseiből kiindulóan, kizárólag a testi életéhez kötődő érzeteiből fakadóan. Ez valóban már egyféle absztraháló képesség. A példák azt bizonyítják, hogy az állat képes lehet a gondolkodásra, de mindig a pillanathoz bilincselve, közvetlen átélésében gyökerezve. Mindezt a mai evolucionizmus hívei nagyon nehezen veszik észre, vagy nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Az önálló gondolkodás is pusztán olyan értelemben valósul meg, hogy az egyed gondolkodásának következménye a cselekedete. De mint mondtuk, a gondolatok ettől még a csoporténtől származnak. Az edényekkel zörgő majom a tekintélytiszteletre irányuló gondolatot nem gondolatként élte át, hanem az érzeteihez szorosan hozzákapcsolódva. Ez nem emberi még. A csirkével való kegyetlenkedésben sem valamiféle jelenbeli érzésektől való elvonatkoztatás élt elsősorban, hanem a pillanatnyilag felmerülő érzések kielégítésének a vágya.

Az ember egészen nemes tettekre is képes, amire az állat nem képes, ezért szigorú megkülönböztetést kell tennünk állat és ember között. Nemes, önzetlen tettek megfigyelhetőek az állatok körében is. Gyakori eset, hogy az anyaállat védi kicsinyét. Szinte minden állatfajnál megfigyeltek ilyet. Az elefántok között pl. megfigyelték, hogy sebesült fajtársukat saját életük kockáztatásával védték a többiek. – Ezek az esetleírások azonban nem azt tanúsítják, hogy az állatok is olyan értelemben képesek önzetlenségre, mint az ember. Az állatok önzetlen viselkedése a fajfenntartó- és életösztön megnyilvánulásai, amelyeknek végső eredete a csoporténben van az asztrális világban. Az ember képes saját érzéseitől nem zavartatva is olyan gondolatalkotásra, ami önzetlen tettekhez vezet. Abba még állati jelleg is keveredhet (nem pejoratív értelemben!) az emberi világban is, amikor az anya önmaga életét veszélyeztetve védi gyermekét.[9] Ebben van egy nem csupán a gyermek individualitására irányuló, hanem az általános emberi nemhez tartozó ösztön és személyes érintettség is. Amennyiben ez is hajtóerő, még nem tisztán emberi az érzés sem. – Mi az igazán önzetlen tett? Ami a pillanatnyi személyes érzésektől, szimpátiáktól, hajlamoktól és ösztönöktől teljesen független és önként vállalt tett, amikor valaki feláldoz valamit olyasmiért, ami nem számára lesz gyümölcsöző. A földi állatvilágban ilyet nem tapasztalhatunk. Abból nekem nem származik előnyöm és hasznom, ha hősi halált halok önként a hazámért. Ez nem saját érdekem, még ha van is hozzá közöm vagy szeretném a megvalósulását. Ha viszont személyes érzéseim egyfajta kielégülésre jutnak, hogy olyan áldozatot hozzak hazámért, vagy bármiért, amit azután még bizonyos mértékig élvezni tudok, akkor még nem tisztán emberi a késztetésem és a tettem.

Az igazi tudományos munka önzetlen és emberi: nem szövődnek bele elterelő érzések. Csak az ember tud olyan lelki állapotokba kerülni, amikor mások érdekeit tartja szem előtt, és teljesen eltekint a saját érdekeitől. Az állati egyedek jelenléti tudatában legfeljebb még valamiféle vonalszerű kapocs jelenik meg a múlt vagy a jövő felé. Az embernél korántsem ez a helyzet, messze több lehetőség van az értelem kibontakoztatására és a lelki-szellemi fejlődésre. Az önálló absztraháló képességgel függ össze, hogy az ember képes olyasmi után kérdezni, ami elmúlt, és amit nem ő maga élt át. Képes a jövő olyan eseményei után érdeklődni, amit személy szerint térbeli vagy időbeli akadályoztatottsága miatt sohasem fog megélni. Az állatok egy része is tud a maga módján kérdezni, elvonatkoztatni, de – mint láttuk – csak amennyiben az a közvetlen élményeivel kapcsolatos. Tud eszközöket használni, „keze”, csőre ügyébe kerülő tárgyakat eszközzé tenni egy cél érdekében, de ez a cél sohasem olyan, ami ne függene össze szorosan pillanatnyi állapotával és körülményeivel.

Az állat nem képes megérteni olyan dolgokat, amik sem a jelennel, sem az egyediségével nem függenek közvetlenül össze. Ezért nem lehet soha elfogulatlan értelme, tudománya egyetlen állatfajnak sem. Nem lehetnek a jelenbeli „személyes” átélésüktől függetleníthető szabályaik, jogrendszerük, amely a fajon belüli életet szabályoznák, hanem csak amit egyedi lelki életükből jövően ugyan, de az állati csoportén determinál. Fajtársaikhoz való viszonyaik a faji megértés- és cselekvésminta függvénye. – Ennek cáfolatára egy különösen figyelemre méltó esettel szembesültem. Jane Goodall írja, hogy az egyik majom, amelyik már korábban jelbeszéddel megtanulta, hogy felismerje, mi a koszos, egyszer csak magától elkezdte használni a koszost a bélsárra is. Mi ez, ha nem a fogalomalkotó és elvonatkoztató képesség megnyilvánulása? – El kell tehát ismernünk, hogy ez az eset a kezdetleges formában az állatvilágban is előforduló elvonatkoztatás képességének létezését igazolja. Mégis az önálló elvonatkoztató képesség hiányával vagy csekély voltával magyarázható, hogy az állati egyedek egyike sem képes magas fokon morálisan gondolkodni, amihez egy olyan megkülönbözető képesség szükségeltetne, amely a Földön csak az embernek van. Goodall azután leírja hogy „különös véletlen folytán” egy másik majom is elkezdett ellenfeleire bélsárral kapcsolatos kifejezésekkel utalni. – Ez rendkívül érdekes és alátámasztja azt az állításunkat, hogy az állatvilágban az egyedileg megszerzett képességek nem az egyedhez, hanem a fajhoz kötődnek és rövid időn belül is átadódhatnak. Az emberi világban viszont minden egyénileg megszerzett vívmány csak az egyén számára öröklődik.[10]

Az állatoknak nincs fogalmuk arról, hogy mi a jó, mi a szeretet, mi a kegyetlenség, mi a hazugság, stb. Pontosabban lehet róla, de azt érzéseikbe ágyazva élik meg. Szeretnek, jó szándékú vagy gonosz tettekre is képesek. Lehetnek kegyetlenek, hazudhatnak, de fogalmaik egészen egyszerű formában lehetnek csak ezekről, mindenkori érzéseiktől függően. Felfedezhetünk náluk is moralitást, ám ez valójában a csoporténben van, amely alig jelenhet meg – a szellemi külvilágból mintegy beleöntve – a földi egyedekben. Nem képes egyetlen állati egyed sem megtagadni magától valamit, amit kíván, vagy amire ösztönei, hajlamai késztetik, és ami a jelenben kínálkozik számára, csak ha valamilyen „kényszerrel”, idomítással vagy másik, erősebb ösztönére apellálva ezt elérjük nála.. Ha én szomjazom, de van egy tevékenység, amire ugyan semmilyen ösztön, szenvedély vagy érzés sem késztet, csupán az, hogy annak végrehajtását magam számára szigorúan előírtam, akkor megtehetem, hogy minden testi életemből fakadó érzésemnek ellenállok, akár szomjazom is, és csak később oltom a szomjamat. Az állat, ha megteheti, ha más ösztönei és érzései nem erősebbek, ha létfenntartása emiatt nem forog veszélyben, mindig szomját oltja. Nincs is soha olyan tevékenysége, amit ne testi organizációjának működésével szorosan összekötve működtetne.

Tehát „Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok.” [11]

A beszéd

Az állat és az ember közötti eltérések alapjában véve az énbeli különbségekre, és az énhez kötődő képességekre vezethetők vissza. A legfontosabb ezek közül az, amiről eddig szóltunk: a gondolkodásbeli. A második a kommunikáció, a harmadik pedig a testi adottság, a járás képessége. Más szempontból e három képesség eltérő volta a szellemi, lelki és testi különbözőségeket is jelentik. Bár a fizikai világban természetesen minden más képesség egyben a testi befolyásoktól és lehetőségektől sem mentes.

Az állatvilágban is létezik olyan összeköttetés, ami mindig információt közvetít. Az állati kommunikáció azonban nem beszéd, csak üzenetek adás-vétele jelekkel, jelzésekkel, még ha az oly bölcs módon is történik. Ennek is vannak testi alapjai, amikre azonban nem térünk most ki. A papagájok „beszédutánzása”, az emberszabású majmok kommunikációja ábrákkal és süket-néma jelbeszéddel sem igazi beszéd[12]. Csányi Vilmos említette a Mindentudás Egyetemén az állatokról: „valódi nyelvet, amelyben a szavak bonyolult jelentéshálózattá szerveződnek össze, nem tudnak elsajátítani.” Jelrendszerük legfeljebb néhány száz jelből áll. Ha több ezer jelből állna, azok is csupán a jelenre korlátozott nem személyes tudatuk kifejezőeszközei lehetnének. Az állatok elsősorban nem azért nem beszélnek, mert nincs az emberéhez hasonló hangképző szervük, hanem azért, mert nincs az emberéhez hasonló tudatuk, aminek oka, hogy nem képesek úgy gondolkodni, mint az ember. Még a legértelmesebb állatokban sem különül el egymástól a cselekvés eszköze, célja és a cselekvő lény testi állapota. Az állatvilágban igaz, hogy a lét, a testi lét határozza meg a tudatot. Az embernél az én önálló gondolkodása révén kialakuló tudat hat meghatározóan a létére, legalábbis amikor emberi módon él. A szociális darwinizmus tehát csak annyiban érvényes az emberek világára, amennyiben nem vagyunk képesek emberhez méltó életre és viselkedésre. Az állati kommunikáció mindig az egyed érzéseinek és ahhoz kapcsolódó gondolatainak kifejezését szolgálja. Az emberi beszéd képes érzésektől nem befolyásolt gondolatok közlésére is. A beszéd, mint az önálló és elvonatkoztatásra képes gondolkodás megértetésének eszköze nem létezik az állatoknál. Az állatok között az üzenetek, információk mindig egyértelműek, nélkülözik az emberre jellemző többértelműséget, akár verbálisan, akár nem verbálisan történik.[13] Az emberi beszéd a gondolati összefüggések legbonyolultabb kombinatív kifejezésére is képes. Képes többértelmű lenni: sejtet, céloz, árnyal, stb. Az emberi hangsúly, hangszín, taglejtés, mimika ezernyi kombinációja messze felülmúl minden állati kommunikációt. A különbség oly nagy, hogy egyszerűen lehetetlen azt gondolni, hogy az állati „beszéd”-et az emberivel együtt lehetne említeni.

Noam Chomsky a világhírű nyelvész ezt állítja: “a nyelv fajspecifikus emberi sajátság, és még az intelligencia alacsonyabb szintjén is, a patologikus szinteken, olyan nyelvtudást találunk, amely tökéletesen elérhetetlen egy majom számára, pedig a majom sok tekintetben felülmúl egy szellemileg fogyatékos embert a problémamegoldó képességben és más adaptív viselkedésben.”[14]

A felegyenesedés

A harmadik, ami főként testi alapját adja az emberi létnek, a felegyenesedve járás képessége. A szellemünk, a gondolkodás önálló és elvonatkoztatva való használatához, a beszéd kialakulásához elengedhetetlen volt, hogy az emberi organizáció a felegyenesedett járáson alapuljon. Az ember ezáltal hatalmas lépést tett az értelmessé válás irányába. A testi élettel emiatt sokkal kevésbé van összeszövődve, mint az összes állat. Amíg az állati agyat a gravitáció húzza lefelé, és amíg a négy-kézlábon járás közben az folyton fokozott rázkódásnak és ütődésnek van kitéve, addig nem képes a szellemit igazi, a világ megismeréséhez megfelelő formájában szolgálni. A magasrendű megismerés eszközei az agyrendszerben rejlenek. Ezek azonban az állatoknál megismerésre csak egészen csökevényes módon használhatóak. Az állatok egy részének nincs is agya, csak idegei. A szárazföldi gerinces állatok organizációja – még az olyan állatoknál is, mint a kenguru, vagy az emberhez bizonyos vonatkozásban legközelebb álló majmok – a négy végtagon való járásra vannak organizálva. Az igaz, hogy a felegyenesedés folyamata valamelyest már megindult a majmok kialakulásakor, és hogy időnként ők is két lábon járnak, de egész felépítésük a négykézláb járásra van organizálva, amihez minden szervük és lelki életük igazodott. A felegyenesedés csak az embernél teljes. Azok az állatok, amik repülnek vagy úsznak, stb., azoknál maga az idegrendszer is általában sokkal fejletlenebb, kialakulatlanabb, mint a négylábú emlősöknél. Az intelligensnek számító delfinek kivételek ebből a szempontból, de ennek fejlődéstani kialakulása ismert és megmagyarázható.

Az ember agya az agyvízben úszik. Tömege a víz felhajtó ereje miatt jóval kisebb, kb. 20 gramm. E nélkül kb. 1350 gramm lenne és az alsó rész idegei összenyomódnának a nagy súly alatt. A magasabb rendű állatok agya kénytelen a lefelé húzó erőnek engedelmeskedni, ezért sem képesek oly magas szintű értelem kifejlesztésére, mint az ember.

A felegyenesedés tette lehetővé az embernél a mellső végtag felszabadulását, az önálló gondolatoknak megfelelő használatát, az eszközkészítés oly magas fokát is.

Csányi Vilmos előadásából további idevonatkozó részlet: „az ember nagyobb, csupasz teste, felegyenesedett testtartása, a talpon, két lábon járás. A csimpánzok, ha ritkán a talajon mozognak, a csuklóikon járnak - ilyen járással nem lehet messze jutni.”

Életrajz

A gondolkodás, beszéd és felegyenesedett járás a szellemi, lelki és testi jelzőköve az állati lét meghaladásának. Ezek következményei révén minden egyes emberről külön életrajzot írhatunk. Egy állati egyednél ezt semmiképpen sem tehetjük meg. Még az emberi környezet befolyása alatt élő házi állatok és tudományos kutatási kísérletekben vizsgált főemlősök sem élnek messze olyan sokoldalú életet, mint az ember. Kivételesen előfordulnak olyan esetek, mint az ápolóit becsapó majom, aki mellső végtagjának a rácsok közé való beszorulását imitálja. Ettől az ő életrajza még nem sokkal bővül. Egy kutya életéről is nagyjából hasonlót lehetne leírni, mint az összes kutyáéról. Az eltérések inkább csak a környezetből és a testi felépítésből adódnak, nem az állat lelki életéből magából. Ne felejtsük el, hogy az életrajzunk elsősorban nem a külső történésektől olyan személyes és szerteágazó, hanem attól, hogy azt személyesen éljük meg. Úgy éljük át, mint ahogyan azt senki más nem élheti át. Az állatokról ez korántsem mondható el, legfeljebb az, hogy csírájában létezik náluk. Ha a kutyám meglátja a szomszéd macskáját, akkor nagyjából hasonló a magatartása, mint az összes többi kutyának ilyen helyzetben. Az egyes kutyafajták – részben genetikával leírható –örökletes sajátosságai ezt csupán árnyalni képesek. Egy pincsi testben élő kutyaegyed biztosan nem teljesen ugyanúgy viselkedik, mint egy német juhász testben élő. De mindegyik sajátosan kutyául tudja csak érezni magát, és kutyául tud csak gondolkodni, ami tudományosan igen nagy pontossággal leírható, amely azután lényegében minden kutyára érvényes. Hogy a varjúk egy része rájön valamire, amire a többség nem, végső soron az is az egyedi testi adottságok függvénye. A megfelelő test (és egyéb külső körülmény) teszi lehetővé a csoporténnek, hogy valamit véghez tud-e vinni vagy sem. Amit egy ember életrajzában kell leírni, az mindenkiétől különbözik, és nem csak a testi feltételek és a környezet miatt, hanem a benne élő én-lélek teljesen sajátos volta miatt. Igaz, hogy minden ember csak emberül érezhet és gondolkodhat, de ennek olyannyira széles a tartománya, hogy leírni is lehetetlen lenne egy életrajzban több ember életét. Ezt a minden egyes embernél előforduló minden állati belső élettől elütő sajátosságot jelentőségének megfelelően kell kezelni. Csányi Vilmos és más természettudósok is, ha az embert csak különleges állatnak is tartják, azt többnyire elismerik, hogy az egyes ember és az állati egyed életrajza valóban olyan jelentősen eltér egymástól, hogy össze sem hasonlíthatóak.

Összefoglalás

Ki kell tehát jelentenünk, hogy az állatok és az emberek közötti különbségek pusztán fokozatbeli, tendenciabeli, mennyiségi magyarázata csak kis részben fedi a valóságot. Nem vesz tudomást a szerteágazó tényekről, amelyek megfigyelésünk számára adódnak, ha a testi, lelki és szellemi képességeket nem akarjuk figyelmen kívül hagyni és azokat is megértjük.

Természetesen amennyiben az állat és az ember is fizikai, élő és érző-tudatos lény, nagy a hasonlóság közöttük. Az ember és az állat között mégis éppen akkora a különbség, mint az állat és a növény között. Az emberi értelem és ész nem állati értelem és ész. Az ember nem állat. Még akkor sem állat, ha érzőképessége és számos tulajdonsága bizonyos fokon megtalálható az állatnál is. Az állatot sem nevezzük növénynek, mert életfolyamatok zajlanak benne. Miért? Mert lényeges különbségnek tartjuk, hogy a növénnyel szemben képes belső élmények átélésére is. Ahogy az állatot a lelki élete különbözteti meg a növénytől, úgy az embert alapvetően a szellemi élete, főként a gondolkodása az állattól. Amilyen mértékben az állatvilágban megjelenő lelki élet szinte áttekinthetetlenül sokoldalú a növényvilágban még nem is létező lelki élethez képest, az emberi világban tapasztalható önálló és a jelenbeli átélésen túlterjedő gondolati élet annyira egyéni és sokoldalú az állatok körében még egyszerre nem is létező önálló és elvonatkoztató gondolkodáshoz képest. Amennyire egészen más lény egy állat egy növényhez képest az érzésbeli élete miatt, annyira eltérő lény az ember az állathoz képest a gondolati élete révén.

Goethe is tudta már ezt: „Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem, vonzzák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert. – Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mércéje. Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi botanikust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége. Fejlődésüket és a növényvilágban való helyüket kell kutatnia. Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és beragyog minden növényt, neki is egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szemlélnie és áttekintenie. Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagából, hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.”[15]

Az állat mindent saját testi létére, magára vonatkoztatni tud csak, annak ellenére, hogy nincs is önálló személyisége. Bizonyos értelemben rendelkezhet személyes jegyekkel, de nem személyiséggel. Az ember pedig önálló személyisége révén képes önmagára vonatkoztatás nélkül is tevékenykedni. Az ember képes egyedül isteni lény módjára, tárgyilagosan megismerni, ítéletet alkotni és azt beszéddel kifejezni.

Az ember által kitalált tesztrendszerek szerint még egy majom intelligenciája sem fejlettebb egy két-három éves gyermekénél. Sőt, el sem éri azt. Ezt a mai természettudományos kutatók közül is többen állítják. Más kutatók szerint ez a megközelítés hibás, mert a gyerek intelligenciája egészen más jellegű, mint az állatoké. Az ember által megalkotott tesztekben, mivel azok tipikusan emberre szabottak, nyilvánvalóan az ember fog fejlettebbnek tűnni. Például – mondják – sokkal előbb tud számolni, a majom viszont sokkal korábban képes hazudni még a korukhoz képest arányosan is. – Mindkét félnek igaza van valamilyen szinten. Az ember kb. három évesen ébred öntudatra. Ekkor ébred először individualitására. Előtte teljesen az érzései határozzák meg a gondolatait. Még nincsenek a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatai. „Nagyon állati, cuki pofák.” – mondhatja ilyenkor az ember. Tudatilag egészen hasonlóan egybe vannak olvadva a környezetükkel, mint a magasabb rendű állatok. Rudolf Steiner azt mondja,[16]hogyha a gyermekek ösztön-impulzusai nem változnának meg később, akkor teljesen animálisan fejlődnének tovább.

A gyerek csak három éves kora körül kezdi használni az "én" szót. Előtte, de egy darabig talán még ezután is első szám harmadik személyben beszél magáról. Pl. „Pistike éhes”, később viszont így mondja: „éhes vagyok”. Három éves korára megtanul felegyenesedve járni, beszélni és gondolkodni is tud már. Mindezt az individuális én hozza létre, hogy a testet azután emberi módon használhassa.

Eszmefuttatásomat az alábbi jelzőkkel is illetheti néhány evolucionista: önimádat, állatlenézés, stb. Amikor az ember a „legjobb” emberi képességekhez mérten ítéli meg az állatvilágot, az egyértelműen előítéletnek és antropomorfizmusnak számít egyesek szemében. A modern természettudomány híveinek többsége szerint a szellemtudomány nézőpontja is elfogult, mert azokból a képességekből kiindulva próbálja megítélni az állatvilágot, ami speciálisan emberi. Állításuk szerint az embernek nincs joga önmagát magasabb rendűnek tekinteni. Az nem elfogadható érv, hogy azért, mert mi képesek vagyunk kitalálni a rangsor fogalmát, s mert értelmi képességeink a legkiválóbbak az állatvilágban. Csak azért lennénk az elsők, mert van egy olyan tulajdonságunk, ami csak nekünk és senki másnak nem fontos? Ilyen alapon a gepárdok – ha értekezni tudnának – kikiálthatnák magukat a legfejlettebbnek, mert náluk gyorsabban nem fut senki. A sasok pedig azért állíthatnák magukat az élővilág csúcsára, mert náluk jobban nem lát senki, stb.

Tehát azt kifogásolják, hogy olyan valóban egyedülálló emberi tulajdonságokkal akarjuk bizonyítani az állítólagos lényegi különbségeket, amelyek arra alkalmatlanok. Pedig állításunk nem az értelem emberi túlbecsüléséből, egyoldalú kihangsúlyozásából, hanem a tények objektív és eleven megértéséből adódik. Először is, azt nem lehet mondani, hogy azért antropomorf gondolkodású valaki, mert élesen megkülönbözteti az állatot a növénytől és az embert az állattól. Ezt nem valamilyen elítélhető szándékból vagy azért tesszük, hogy mindenáron felsőbbrendűségünket hangsúlyozhassuk, hanem a tények ismerete és igazi megértése miatt. Másrészt egyetlen állatfajnak sincs annyira elütő tulajdonsága a többi állatfajétól és az emberétől, mint az embernek van az önállóan használható és a közvetlen átélésen túlterjedő gondolkodó képességével.

Miért is jogosult ez a mérce? Az állatok mindegyike valamiben jobb az embernél. Legalábbis az állatok sok fajtájáról ezt meg tudjuk állapítani. Ezek azok a tulajdonságok, amiket az ember az értelmi képességeivel később utolér(t). Az ember az értelem terén a legjobb. De ez aztán odajuttatja fokozatosan, hogy az összes állati „leg”-et túlhaladja. Nem tudunk olyan jól úszni, mint a halak, de hajóval, motorcsónakkal gyorsabbak lehetünk a vízben. Nincs erős kaparásra alkalmas mancsunk, de létrehozzuk a az ásót és a markológépet. Nincsenek szárnyaink, repülőgéppel mégis gyorsabban tudunk repülni minden madárnál. A sas látását megelőzzük a távcsővel és mikroszkóppal, a gepárdot egy gyors autóval. A gepárd csak gyorsaságban közel olyan jó, mint az értelemmel felszerelkezett ember. A sas csak a távollátásban olyan jó, mint a távcsöves ember. És még sorolhatnánk. Ami az egész állatvilágban a specializált formák és képességek terén elérhető, azt minden egyes ember elérheti, sőt akár meg is haladhatja sokszorosan. Például csillagászati távcsövekkel ma már csillagrendszereket is jól láthatunk, markológéppel hatékonyabban áshatunk gödröt. Ezért a gondolkodó képesség a legdöntőbb.

A bizonyos értelemben „átmenetnek” is felfogható csimpánzok, bonobók és törpecsimpánzok is állatok csupán. Jane Goodall ezt mondja: „Az emberben és a csimpánzban sok hasonló személyiségjegy van. Ugyanazok az érzelemtípusok, értelmi képesség, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan dolgokat csináljanak, mint az emberek.” Ez tévedés. A testtől független morális érzések nem fordul elő egyetlen állatnál sem. Az értelmi képességek terén is csak távoli a hasonlóság: nem tudnak pl. gepárdgyorsasághoz jutni, sem sashoz hasonló látást elérni, stb., mint az ember. Csányi Vilmos Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában mondja: „Az eszközkészítést, főként a szerszámok használatát és készítését sokáig úgy tekintették, mint az ember felsőbbrendűségének egyetlen és lényeges bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy számos állat használ tárgyakat, szerszámokat és egyesek el is készítik azokat. Néhány éve egy összeszámlálás 80 állatfajról mutatott ki ilyen tulajdonságot (Mundinger 1980). Az állati szerszámhasználat azonban rendkívül speciális. Egy-egy faj valamilyen meghatározott konkrét célra használ eszközt. Képessége genetikailag adott, a tanulás legfeljebb kismértékben finomítja.

Az ember esetében a tárgyak használata és készítése a nyelvhasználattal és az absztrakt gondolkodással azonos csoportba tartozó konstrukciós tevékenység.”

A csimpánzok eszközhasználata nagyon szerény az emberéhez képest. Szerszámmal egyáltalán nem is készítenek szerszámot. Ez már tisztán emberi jelleg. Még emberi környezetben is csak egészen keveset képesek megtanulni egy emberhez képest. Persze lehet azt mondani, hogy „de nekik nincs is szükségük ezekre”. Miért, nekünk talán van? Valamire szükségünk van: például a hiányzó bundánk helyett ruhák előállítására, pata helyett cipőre, táplálékok termesztésére, előállítására, földművelésre, állattenyésztésre, de korántsem olyan sok mindenre, mint amit mára már létrehoz(t)unk. Az autóra, telefonra, internetre sincs szükségünk a környezet hatására vagy a túlélés céljából. Ezeket azért tudjuk létrehozni, mert a közvetlen átélésen túlterjedő gondolkodásunk lényegében egyedüli a földi élőlények világában. Mert nekünk individuális énünk révén olyan képességünk van, ami a tisztán állati túléléshez nem szükséges, mert ún. „fölösleges” dolgokra is törekedhetünk, ami a tudomány létrejöttében és jelenlegi fejlődésében is szerepet játszik. Talán egyetlen olyan állati tulajdonság sincs, amit az embernél legalább kis mértékben ne találnánk meg. De nincs olyan állat, aminél az említett speciálisan emberi képességek előfordulnának. Ennek pedig az az oka, hogy az embernek a fizikai léte, élete és érzésvilága mellett még egy azt egybefogó és önállóan gondolkodó individuális énje is van, míg az állatoknak csak fizikaiságuk, életük és érzéseik vannak a fizikai világban.

Lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy a jelenlegi természettudományos kutatások és megfigyelések is arról tanúskodnak, hogy a Rudolf Steiner által a 20. század elején tett megállapítások megállják a helyüket ma is. A kutatók általában megegyeznek abban, hogy az állatok tényleg csak az „itt és most”-ban képesek élni. Elvonatkoztató képességük egészen primitív. Nyelvi képességeik nem hasonlíthatóak az emberi nyelvhez (nyelvtan, pragmatika, kombináció). Kétszavas kombinációknál tovább a betanított csimpánzok, gorillák és bonobók sem jutnak. Legfeljebb ugyanazt ismétlik és sohasem kérdeznek. Ez is teljesen emberi jelleg. Még a saját emberi csecsemővel együtt nevelt majomnál is hasonló tartalmú megállapításokat tették a kutatók.

Írásommal úgy ítélem meg, hogy ha nem is széleskörű tapasztalatokra alapozva és részletekbe menve, alapjaiban mégis rámutattam, hogy miben áll az állat és az ember lénye közötti különbség. Szándékom volt az is, hogy csupán a legalapvetőbbnek tekinthető tisztán individuális lényünkből fakadó tulajdonságokra és képességekre hívjam fel a figyelmet a nem individuális jellegű állati bölcsességgel és tulajdonságokkal szemben. Amíg a megkülönböztetésnek csekély hiánya is látható, de legfőképpen az ezzel foglalkozó szakemberek számára is felfedett és ma már többnyire nyilvánvalóan felismert eltérések valóságnak megfelelő értékelése nem történik meg, addig nem várható a természettudománytól, hogy az emberi mivoltot az állati mibenléttől teljesen újnak tekintsék, ne pedig annak a folytatásának csupán.